Az előző cikkemben megemlítettem ugyan, hogy megírom ezt a felét is a bejegyzésnek. És félre értés ne essék, alapvetően nem azért írom mindezt, mert nem szeretnék szexistának tűnni, hogy csak a nőket kritizálom. Nem, szimplán csak azért, mert alapvetően a mai férfi társadalommal is problémáim vannak.
És bár a férfi szó itt egy kicsit erős, hiszen ha körül nézek az utcán, vagy a munkahelyemen, akkor ott nem sok problémát találok, hiszen a legtöbb férfi kollégám idősebb mint én.
Igaz sajnos tőlük se látok sokszor értelmet, de lehet ez csak Anglia sajátossága. Minden esetre, és ez az amiről inkább szólni fog ez a cikk.
Mostanában elég sok nővel beszéltem, főleg egyedülálló a 20-as éveik végén lévő nőkkel, és majdnem mindegyikőjük ugyanazt mondta, és ezzel együtt megerősítette bennem azt, hogy egyik nőt sem érdeklik a velem egykorú férfiak. Hiszen a fiatalabbak notóriusan az idősebbekre vágynak, a még idősebbek pedig már a férjükre, és lehetőleg egy éven belül.
Ebben a kreált helyzetben pedig akkor lássuk csak nekem milyen esélyeim vannak. Az első opció, az az, hogy össze jövök egy 17-19 éves lánnyal, vagy esetlegesen hazudok a koromat illetően, és egy 27-28 éves lehetőleg érett nő mellett döntök, de valahogy egyik opció sem tetszik túlzottan. Itt merül tehát fel bennem a kérdés, vajon mit rontok el én? Vajon mindez az én hibám? Nekem vannak túl nagy igényeim? Vagy az átlag férfiak ennyire tébolyodottak? Vajon az én korosztályommal van a gond? Vagy mindenkivel 40 alatt?
Hát akkor vegyük sorra ezeket a kérdéseket. A felhasznált szituációk fiktívek, valójában nem, vagy nem így történtek meg.
Vajon mindez az én hibám?
Nos ez egy valóban jó kérdés még magamra nézve is, és azt kell mondjam, hogy nem. Nem érzem magamat hibásnak a társadalmunk mostani állapotát illetően. Nem érzem magamat hibásnak azért, mert jelenleg a férfi és női nem közötti szakadék néhol már a Föld – Hold távolsággal vetekszik, míg máshol alig 10 centi távolságra van egymástól. Én nem tettem semmit azért, hogy a mai férfiak megítélése olyan legyen amilyen. És legfőképpen nem tartom magamat hibásnak abban, hogy nem követem / követtem a velem egykorúak példáját. Nem szeretnék persze túlzásokba esni, de való igaz, és többek jegyezték meg, hogy komolyabb vagyok annál, mint amiből az életkorom alapján következtetni lehetne.
Nekem vannak túl nagy igényeim? Vagy az átlag férfiak ennyire tébolyodottak?
Nos elég nagy eséllyel igen. És nem én lennék, ha nem ezt fejteném ki a leghosszabb ideig. Amit rólam tudnotok kell, hogy alapvetően nem szeretek rövid távon gondolkodni, és elég biztos elképzeléseim vannak a jövőt illetően, pontosan tudom, hogy mikor szeretnék, és mit csinálni. Ahogy azt is, hogy mondjuk az elkövetkezendő öt évben hova szeretnék költözni, hogy milyen kurzust szeretnék elvégezni, és hol szeretnék dolgozni.
Ennek megfelelően a magánéletemben is próbálnék ennek megfelelően gondolkodni, magyarán szólva egy olyan nőt találni, akivel úgy mond lehet tervezni, és nem feltétlenül a földtől nagyon elrugaszkodott tervekre gondolok, mint a házasság, gyerekek, közös ház, stb. Szimplán csak a közös nyaralás a következő adandó alkalommal, a karácsonyi program, na meg a többi.
Azonban ahogy észre vettem, ez a felfogás a kortársaim többségéből nagyon is elveszett. Nem a legszebb megfogalmazással élve csak egy könnyű numerára vágynak, akitől reggel úgy tudnak elköszönni, mintha mi sem történt volna, és utána talán soha többet nem beszélnek majd az illetővel.
Már feleslegessé vált a tervezés, hiszen mint ahogy arra az előző cikkemben is próbáltam utalni, a nőkből is elveszett elég sok minden. Ennek a kombinációja pedig egy elég erőteljes problémát vet fel. Mégpedig, hogy a párkapcsolatok lerövidülnek, mire oda ér egy-egy ember, hogy megtalálja azt, akivel úgy gondolja, hogy le akarja élni az élete maradék részét. Addigra a kapcsolat mindkét szereplője kiégett, hiszen már megélt mindent amit akart, és/vagy amit lehetett. Ennek megfelelően az a házasság, vagy együttélés is pocsék lesz, melynek az eredménye a válás. Ez pedig akárhogy is nézem senkinek sem kell. Legalábbis nekem biztosan nem.
Vajon az én korosztályommal van a gond? Vagy mindenkivel 40 alatt?
Hát ez az amihez már egy kicsit globálisabban kell nézni a dolgokat. A minap olvastam egy cikket, amit egy a harmincas évekig végén járó férfi életét mutatta be röviden. Egy pár dolog, sikeres üzletember, a kollégái véleménye szerint, jól kinéző, elegáns, és udvarias. (Ezt én is biztosan merem mondani róla) Viszont a nőkkel kapcsolatban bizony válogatós. És ahogy ő is kifejtette, hiába próbálna meg randizni, az esélyei jók, de neki is azzal a lehetőséggel kell szembesülnie, amivel nekem.
Választ egy olyan nőt, aki nagyjából a lánya lehetne, az elmondásai alapján ez kizárt. És meg is értem emiatt. Vagy egy “kétségbeesett harmincast” de ez sem jó, hiszen ezek a nők már inkább a biológiai órájuknak élnek, és csak férjet, családot, és gyerekeket akarnak. Tehát nehéz helyzetben van a társadalom.
Erre visszakötve még, sajnos az ilyen normális felfogású férfiakból van egyre kevesebb. Hiszen egy 38-40 éves férfi már miért ne mondaná azt egy 18-22 éves lánynak, hogy ne haragudj, de nem. Ezen korosztály átlag egyedei, inkább ezzel a módszerrel próbálnak meg fiatalosak maradni, és gyakorlatilag egy teljes imidzset kreálnak maguknak, hogy “eladhatóak” legyenek a jóval fiatalabb korosztálynak. Hiszen mekkora tisztelet lesz majd a kollégák körében, amikor majd a következő nap elmesélik bent, hogy azt a kis (és elnézést a kifejezésért) kurvát, hogy dugták meg előző este, satöbbi, satöbbi.
Ez viszont gyerekes, bár ha a gyerekességnél tartunk, akkor azért kitérnék a velem egykorúakra is egy kicsit. Az idősebb nő náluk ugye szóba se jöhet (valami nagyon durva anyakomplexus esetében még csak-csak, de erre nem térnék ki). Marad tehát megint csak a velük egykorú úgy szintén komolytalan felfogású lányok armadája, akiknek csak egy a lényeg, hogy ki tudják élni magukat. Természetesen a srácoknál ugyanez a helyzet, és emiatt a párkapcsolatok annyira gyönyörűek manapság. Hiszen amikor ‘open secret’ jelleggel hallgatom a buszon két srác beszélgetését arról, hogy hogyan csalták meg azt akivel éppenséggel együtt vannak, akkor azért egyrészt elfog az undor, és a gyűlölet. Másrészt pedig elkezd viszketni a tenyerem, hogy mindkettőt úgy töröljem képen, hogy a kapaszkodó adja nekik a másikat.
Senki sem szeret ebben a helyzetben lenni, és senki sem akarna. És persze mindezek után ők lepődnek meg, amikor kiderülnek a dolgok, és lapátra kerülnek, majd mindezek után ők a leghangosabbak, amikor arról van szó, hogy nincs normális nő a földön.
Persze, ha ez a viselkedése mindenkinek, akkor ne csodálkozzatok. A normálisak már foglaltak, és vagy egy meleg sráccal vannak együtt, mert ő legalább törődik velük, és tök jól tudnak táncolni, beszélgetni, stb. Vagy éppenséggel a magamfajtával, akikkel tudnak a jövőjüknek élni, és úgy szintén megkapják a törődést, a beszélgetést.
Persze van varázsa az egy éjszakás kalandoknak is, nem mondom, hogy nincs. De nem életformaként kéne ezeket folytatni, mert annak semmi értelme. Lezárásként nem tudom mit mondhatnék. Érzem, hogy ezt a cikket nem gondoltam át annyira, mint az előzőt. Azonban úgy érzem, hogy ez is elég világosan elmondja, hogy mire is gondolok, amikor azt mondom, hogy probléma, és kritika.
Ha tetszett ez a cikk, akkor kérlek nyomjatok rá egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több embert elérhessünk. Ha szeretnétek értesülni további akciós ajánlatokról, a heti hírekről, illetve minden egyéb tartalmunkról, akkor iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, vagy kövessetek minket az alábbi közösségi média platformok mindegyikén.
Facebook: http://www.facebook.com/szutor.mark
Twitter: http://www.twitter.com/szutormark
YouTube: http://www.youtube.com/user/szutormark
Instagram: http://www.instagram.com/szutormark
Email: szutor.mark@mndsblog.com
© Szutor Márk
Copyright by M&D’s Blog 2014 – ©
Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, minden esetre nincs is jobb az éjszaka közepén, megannyi autópályán töltött mérföld után, mint egy Starbuck’s a semmi közepén. Egy nagy mokka, és egy csokis tekercs dobja fel a hajnalomat, és remélhetőleg a vérnyomásomat, meg a vércukorszintemet. Ezzel pedig újult erővel “élvezhetem” az utamat Milton Keynes felé.
Hát immár a boardingra várok, és bár szerintem még nem mondtam, de ha mégis akkor elnézést. Imádom a flybe-t.
M & D's Blog 