Movie Night: A Da Vinci Kód

Sziasztok!
Így egy pár héttel a Római városlátogatásunkat követve, most ismét egy újabb kaland nyomába eredtünk.

Ezúttal azonban Robert Langdon történetét követjük figyelemmel, és követjük annak minden lépését.

Bár a 2006-ban megjelent “A Da Vinci Kód” című filmet nagy valószínűséggel nem kell bemutatnom senkinek. És tudom furcsa lehet most, hogy egy most már tíz éves kasszasikerrel foglalkozunk. De tartsatok velünk az elkövetkezendő pár nap folyamán, és megértitek majd az összefüggést.

Lássuk tehát, hogy mit adott nekünk a Dan Brown regénye alapján, Tom Hanks, Audrey Tautou, Jean Reno, és Ian McKellen főszereplésével készült film.

Mindenekelőtt azonban egy mondhatni közérdekű közlemény.

Amennyiben nem szeretnétek ugyanabba a csapdába esni, amibe saját magamat sikerült csalogatnom, amikor a filmet eredeti nyelven tekintitek meg, akkor mindenképpen bizonyosodjatok meg arról, hogy van .srt, vagy .sub formátumú feliratotok a filmhez. Hiszen a jelenetek többségében nem latin, és francia nyelvű párbeszédek hangzanak el, az angol mellett. Így hát miután végig néztem egyszer a filmet, és megpróbáltam megírni ezt a cikket, akkor kellett rájönnöm, hogy gyakorlatilag lehetetlen dologra vállalkoztam. Így hát nem tehettem mást, mintsem kerestem egy feliratos verziót, és alig 5 órával ezen cikk megjelenése előtt tekintettem meg ismét a filmet. Szerencsére ezúttal már úgy, hogy minden mondatot sikerült megértenem.

Párizsban, a Louvre-ban indul a történetünk, ahol a múzeum kurátora Jacques Sauniére versenyt fut az idővel, és az üldözőjével. Akinek bár a szándékait nem ismeri, azzal tisztában van, hogy az éjszaka közepén felbukkanó csukjás alak nem jelenthet jót. Az egyik festmény a falról történő leemelésével úgy tűnik, hogy Sauniére-nek sikerült megmenekülnie, hiszen a támadója nem tud közel kerülni hozzá. Azonban ez nem jelent túlságosan nagy akadályt az immár a férfira pisztolyt szegező alaknak.

Robert Langdon professzort egy a szimbolikával kapcsolatos előadáson találjuk, egy egyetemi kampuszon, ahol próbálja a hallgatók tudatába vésni, hogy mennyire megcsalja őket a már megszerzett tudásuk, amikor egy adott képet, vagy épp csak egy adott alakzatot látnak maguk előtt. Ahogy folyamatosan villannak fel a képek úgy adnak a hallgatók rossz válaszokat, és ezzel próbál meg a professzor rávilágítani arra, hogy amennyiben teljes mértékben megértjük a múltunkat, azzal egy sokkal átfogóbb képet kaphatunk a jelenünkről.

És bár megmondom őszintén ezt az előadást még órákig tudtam volna hallgatni, azonban a rendező és a forgatókönyvíró egy kicsit másképp gondolta kivitelezni a dolgokat, így a következő jelenetben már egy fogadáson találjuk magunkat, továbbra is Robert Langdonnal a középpontban, aki a rajongóival beszélget, és dedikálja azokat a köteteket, amiket az elmúlt évek során írt.

Ekkor kapcsolódik be a történetbe a DCPJ, azaz a Direction Centrale Police Judiciaire egyik ügynöke, aki a professzornak megmutatja az előző éjszaka során történt nyomozás képeit, melyek Saugniére halálának helyszínén készültek. Ugyanis a hatóság főnyomozója úgy gondolja, hogy a professzor tudása, a szimbólumok jelentését illetően elengedhetetlen lenne az ügy megoldásában.

És itt szeretnék először elkanyarodni a történettől, és rátérni arra, hogy a fentebb említett cselekményekhez milyen képi világ társul. A film nagy része valamilyen szinten egy sötét, és kicsit nyomasztó hangulatot áraszt magából. Mely nem meglepő, hiszen egy olyan eseménysorozat van készülőben, aminek a végén a katolikus egyház összeomlása állna. Amennyiben fény derül a titokra.

Ennek köszönhetően nem találtam olyan pontot a lakásban, ahol kényelmesen, és nem tíz-tizenöt centiről a monitort bámulva kellett volna megnéznem az első körülbelül 45-50 percet. És bár moziélményként biztosan egész más lehetett a hatás, és egészen másképp volt érezhető az a sötétség ami a filmből árad. Itt sajnos mindenképpen egy rossz pontot kell adnom a filmnek. Hiába értem meg azt, hogy mit szeretnének mindezzel elérni, és hiába fontos az, hogy a jelenetek így játszódtak le. Ettől függetlenül csak egy apró gammakorrekció sokat segített volna a jelenetek többségében.

A számítógépes animációkról már nem is beszélve. Tudom, tudom, egy tíz éves filmtől ne várjak csodákat. És nem is állt szándékomban. Elismerem, hogy nicns könnyű dolga azoknak a rendezőknek, akik a CGI-hoz nyúlnak, mint egy látványelem, vagy mint némi segítség, némely jelenethez. És ennél a filmnél sem a computer-grafika mennyisége volt a probléma. Azok kivitelezése úgy tűnik nagyobb falatot jelentett a csapatnak, mint amire ésszerűen vállalkoztak volna. És ezzel nem azt mondom, hogy kár volt felhasználni ennyi mindent, egy adott filmen keresztül. Hiszen azokat a lelki szemek által látott jeleket, egy egyszerű módszerrel kellett lekommunikálni a nagyközönség, és nem a kritikusok felé.

Azonban nem csak ezzel van probléma. Hiszen a képi világ egy film esetében körülbelül ugyanannyira fontos mint a színészek, illetve az ő alakításuk a vásznon. Bár egy közel két és háromnegyed órás műről beszélünk. Dan Brown regényének feldolgozásához ez közel sem elég. És bár a rendezői gárda megtehette volna azt, hogy két részre bontja a kötet cselekményeit, és ezzel minden valószínűség szerint sokkal jobb hatást értek volna el. Hiszen ez esetben kétszer annyi játékidőt, és olyan mélységeket is el tudtak volna érni, amikre így nem voltak képesek.

Ezzel pedig vissza is térünk a szereplőkhöz. Tom Hanks mint Robert Langdon, igen, mostanra, már egyet értek a döntéssel, de mindezt azért, mert az elmúlt pár napot azzal töltöttem, hogy újra, és újra elolvastam a regényt, az irodába menet, és onnan jövet a film zenéjét hallgattam. Illetve próbáltam felidézni azokat a képkockákat, monológokat, esetleges dialógusokat, amiket a filmben láttam, és átgondolni, hogy vajon miért esett rá a választás?!

Nos erre a kérdésre egyrészt könnyű választ találni, ez pedig nem más, mint maga a név. Tom Hanks. Tudjuk nagyon jól, hogy a színésznek nem egy olyan alakítása volt, akár ezen cikk megjelenéséig, akár csak visszavetítve az időt 2006-ig, amivel lenyűgözte a kritikusokat, és a nagyközönséget is. Azonban a film eseményeinek folyamatos dübörgése nem engedte meg azt a rendezőnek, hogy Robert Langdon karakterét igazán elmélyítse, ennek megfelelően pedig bár Tom Hanks egy kiváló színész, sajnos a vásznon nyújtott teljesítménye nem elég ahhoz, hogy egymaga vigye a fő cselekményszálat. És ezért is írtam azt, még ennek a cikknek az elején, hogy a nyitójelenetben folyó előadást ezer örömmel hallgattam volna még jóval tovább, mert ezzel egy olyan perspektívát tárhatott volna elénk a film, amivel már valóban tudtunk volna mit kezdeni. Valóban meg lehetett volna alapozni Robert Langdon zsenialitását. És ezzel együtt megkönnyíteni a színész munkáját.

Audrey Tautou alakításáról aztán végképp nehéz mit írnom. Bár nem vagyok tisztában a színésznő munkásságával, emlékeim szerint ezen a filmen keresztül, semmilyen más alkotásban nem találkoztam vele. Így tehát nem igazán tudok róla mit mondani. Sophie Neveu-t egy ennél sokkal összetettebb, és sokkal figyelemreméltóbb személyiségnek ismertem meg a könyvből, és bár nem mondom, a vásznon is van nem egy olyan pillanat, amikor úgy tűnik, hogy még van némi lehetőség a karakterben. Sajnálatos módon a következő jelenet azonban rácáfol minderre, hiszen itt már ismételten átveszi a stafétabotot valaki más.

Az egyetlen pozitívum, amit itt fel tudnék sorolni az azonban mindenképpen az lenne, hogy a színésznő mindenképpen jó választás volt a szerepre. Legalábbis még azelőtt, hogy megtekintettem volna filmet, és egészen addig amíg csak a könyvhöz volt szerencsém, nagyjából ilyen arcot láttam a lelki szemeim előtt, amikor az elmém megpróbált építkezni az olvassottakból.

Jean Reno, nos azt hiszem Tom Hanks mellett ő az akit senkinek sem kell bemutatnom. Bár ő alakította a Saugniére gyilkosság, és ezzel együtt a DCPJ főnyomozóját. Ennél jóval többet sikerült hozzáadnia a filmhez. Monsieur Reno ugyanis a már tőle megszokott hatékonysággal, és már-már könyörtelenséggel játsza el azt a kemény, magabiztos, rendőrtisztet, akit a regényből megismerhettünk. Az ő munkásságára abszolút nem lehet egyetlen rossz szavunk sem, hiába a gyors játékement, hiába a nagy valószínűséggel sűrű forgatási hét. A francia színész teljesítményén nem találtunk csorbát.

Zene

Ez ismét egy olyan kategória amibe nem tudunk belekötni. Hiszen Hans Zimmer neve a stábilstán szinte garantált siker. És ez a mostani filmre is kifejezetten igaz. Remekbeszabott műveket kapunk, amik nagyon jól tükrözik az vásznon látottakat, és tökéletesen harmonizálnak a film hangulatával. Így erre mindenképpen jó pontokat kell adnunk a filmnek.

Összegzés

Ezzel pedig elérkeztünk a cikkünk, és ezzel a kritikánk végéhez is. Bár a Da Vinci Kód egy remek regény volt, és első gondolatra amikor belekezdtem ebbe a filmkritikába, akkor reméltem, hogy egy sokkal jobb összegzést tudok majd írni róla.

Azonban a képi világ, a túlhajszolt cselekmény, a túlságosan szájbarágós magyarázatok, illetve ennek köszönhetően a túlságosan erőltetett színészi játék nem feltétlenül ütötte meg azt a mércét amire számítottunk.

Bár továbbra sem mondanám azt, hogy nem ajánlom megtekintésre a filmet, de igazából jobban jártok azzal, ha a saját képzelőerőtökre bízzátok magatokat, és inkább a könyvet olvassátok el.

A Da Vinci kód részünkről az alábbi értékelést érdemli.

Bár őszintén reméltük, hogy ennél jobb pontszámot adhatunk majd a filmnek, sajnálatos módon ezzel az “epizóddal” ezt nem sikerült teljesítenünk. Remélhetőleg a következő alkalommal már jobb véleményt alkothatunk majd.

Addig is köszönjük, hogy ma is velünk tarottatok! Reméljük, hogy élveztétek ezt a cikkünket is. Amenyiben igen, akkor kérlek nyomjatok rá egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több embert elérhessünk.

Amennyiben nem szeretnétek lemaradni a további tartalmainkról sem, akkor iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, vagy kövessetek minket az alábbbi közösségi média platformok mindegyikén.

Köszönjük, hogy ma is velünk tartottatok! Sziasztok!