Sziasztok! Hát nem gondoltam volna, hogy ezen a szürke mondhatni már-már undorító, és esős napon (de hát ugye mit is vár az ember Észak-Kelet Angliától?!) ezen sorok kerülnek majd legépelésre. És itt most nem feltétlenül arra gondolok, hogy ismét egy filmkritikával jelentkezünk, hanem arra, hogy ez az első (és remélhetőleg nem utolsó) alkalom, amikor egy szponzorált tartalommal jelentkezünk.
A showfilmsfirst weboldal illetve a The Sun c. napilap ugyanis lehetőséget biztosított arra, hogy a Mark Wahlberg, és Kate Hudson, valamint Kurt Russel, John Malkovich főszereplésével, igaz történet alapján készült Deepwater Horizon c. filmet premier előtt megtekinthessem. És egy ilyen lehetőségre ugye nehéz nemet mondani.
Lévén, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az otthoni mozikban valaha is játsszák majd a filmet, így ezt indokoltnak érzem.
Hiszen innentől a film cselekményei következnek.
2010. április 20-án a Deepwater Horizon fedélzetén bekövetkezett az, amire senki sem számított, sőt mondhatni elképzelhetetlennek tartott. A több mint 120 embernek ideiglenesen otthont adó olajfúrótorony a tavaszi éjszaka közepén lángokba borult, és szinte teljesen elpusztult. A végzetes katasztrófa körülbelül 200 millió hordónyi olajat juttatott a Mexikói-öböl vizeibe, és tovább fokozta az amúgy is feszült viszonyt a tornyok munkásai, és szakszervezeteik, valamint az olajtársaságok között.
https://en.wikipedia.org/wiki/Deepwater_Horizon_oil_spill
Na, de most már tényleg térjünk a tettek mezejére, és lássuk, hogy a rendezők, illetve a CGI és kreatív csapat milyen munkát végzett a majdnem két órás filmen.
Sejtető, ez volt az első szó, ami eszembe jutott, amikor a nyitójelenet a szemem elé tárult. Hiszen nem másról van szó, minthogy a rendező, már előre tudatni akarja velünk, egy egyszerű, és ártatlan gyermek bemutatóján keresztül, hogy mit is várhatunk az elkövetkezendő másfél-két órában.
Nem másra gondolok itt, mint egy ártatlan kísérletre, egy üdítős dobozzal, egy csővel, és némi mézzel. A recept egyszerű, a még kibontatlan üdítős dobozt a feje tetejére állítjuk, a csövet olyan erővel átszúrjuk a doboz alján, hogy az belül elég szénsav / széndioxid molekulát szabadítson fel, de az ujjunkkal folyamatosan lezárva tartjuk a cső száját. A tömítés ezzel kész van, azonban ez nem tart majd a végletekig. Itt jön képbe a méz, a csövön ezt visszanyomva a méz egy olyan reteszt képez, ami képes ellenállni a belső nyomásnak. És bár a kísérlet jól is halad, ha csak egyetlen levegő buborék, a mézben maradt, akkor a belső nyomás ezt a „hibát” kihasználva előbb utóbb nem csak a doboz tartalmát, hanem a tömítést is kilöki. Mindezt olyan erővel, amit ekkor már nem lehet kontrollálni.
Nos ezután a hasonlat, és a trailer után gondolom senkinek sem kell mondanom, hogy mi fog történni a későbbiekben?! Azonban, hogy mindezt, hogy tálalták, az már egy egészen más kérdés. Gondolom veletek is előfordult már, hogy akár egy videójáték, akár egy film jelenetei egyre közelebb hozták a fiktív, vagy létező karaktereket, és hiába tudtátok, hogy nem lehet lezárás nélküle, mégis őszintén aggódtatok a túléléséért?
Na, hát, ha erre a kérdésre nemmel válaszoltatok, akkor ez a film kötelező, mivel garantálom, hogy ezt megtapasztaljátok majd, miközben a szemetek a vászonra tapad. Amennyiben pedig a válaszotok igen volt, és szeretitek az ilyen jellegű alkotásokat, akkor mindenképpen jó választás lesz számotokra ez a film.
Szerencsére a rendező, nem követte el azt a hibát, amit sok másik igen, nem kell az összes szereplőt a film első tíz percében „megismernünk”. Nem lett túlzsúfolva az a lényeges időtartam, amikor az ember még mondhatni éber, és a tudata, és a tudatalattija együtt dolgozik azon, hogy befogadja az új információkat. Nagyon is lényeges ez, egy ilyen történet feldolgozása során, hiszen ezután a tíz perc után bár úgy érzitek, hogy az agyatok mondhatni készenléti állapotba kapcsolt, elhihetitek, hogy folyamatosan dolgozik a háttérben. Próbálja kitalálni a látottak alapján, hogy az adott ember, vajon milyen tulajdonságokkal rendelkezik a látottakon felül, hogy vajon egy kiállhatatlan paraszt, vagy éppenséggel egy törődő családapa, és ezt a sort még hosszasan lehetne folytatni, de haladni sem ártana.
Ahogy pörögnek a másodpercek, úgy kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy az események láncolata bizony nem lesz szerencsés. Kezdve azzal, hogy Andrea, old-timer Ford Mustang-ja nem indul be, folytatva azzal, hogy a csapatot a platformra szállító helikopter madárral ütközik, lezárva a folyamatos hibajelentésekkel, melyeket nem csak egy listaként láthatunk. Hanem átélhetjük, ahogy az ott dolgozók megélik ezeket a pillanatokat.
Térjünk át egy kicsit a szereplőkre. Mark Wahlberg, Kurt Russell, és John Malkovich gyakorlatilag hibátlan teljesítményt nyújt a vásznon. Tökéletesen átjön a társai szemében megbízható és mindenkire odafigyelő Mike Williams (Mark Wahlberg), az emberei épségét mindennél többre becsülő Jimmy Harrell (Kurt Russell), illetve a kiállhatatlan, önfejű opportunista Donald Vidrine (John Malkovich) ők hárman viszik előre a történetet legalábbis egy darabig.
Hiszen a már fentebb említett Andrea Fleytas (Gina Rodriguez) is egy a sok lényeges mellékszereplő közül. Akik nem csak azért vannak ott, hogy betöltsenek egy olyan űrt, amit a három férfi nem tudna. Ők ez esetben azért kell, hogy jelen legyenek, mert a való életben sem lehetett volna megoldani a mindennapi működést, és a későbbi mentést, ha nincsenek ezek a hősies nők és férfiak.
És láthatjátok, hogy nehéz lenne mindenkit bemutatni, hiszen mind a 127 ember nevét már csak felsorolni is egy nagy feladat lenne, de érezhetően nem csak klisé mellékszereplőkkel van dolgunk. Mindegyikőjük egy jól kidolgozott, és szisztematikusan felépített ember. Akiket a rendező tudatosan, épített fel úgy, ahogy. Ezzel pedig, és ez talán egy merész kijelentés a részemről, de azt kell mondanom, hogy ha nincs ott a három neves színész, ebből akkor is egy remek film készült volna.
Ez azonban nagyrészt azon is múlt, hogy mit látunk magunk előtt, és itt kanyarodunk vissza a cselekmények láncolatához. A kameramozgások, és a látószögek nagyon jól el lettek találva, folyamatosan olyan érzésünk van, mintha mi magunk is ott lennénk, az adott ember háta mögött, ahogy a létrákon mászunk fel, vagy éppen alá. Úgy éljük át az eseményeket, mintha a kamerakép valóban a két szemünk lenne. És ez alkotja meg a már fentebb említett törődést/aggódást a karakterek iránt. Ez adja azt a valósághű érzést, amire nem sok mindenki volt képes az elmúlt filmélményeim során.
Ahogy az események folytatódnak, és nő a feszültség a BP (British Petroleum) valamint a Transocean munkatársai (John Malkovich – Kurt Russell, Mark Wahlberg) között, úgy látjuk egyre inkább a lelki szemeink előtt a katasztrófa bekövetkeztét. Ahogy azonban az ember elképzeli ezen események sorát, úgy kap egy pofont a rendezőtől, és a képi világtól. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem csak hirtelen kipukkan a lufi, majd minden kárbavész. Egyáltalán nem, mondhatni kínzó lassúsággal látjuk az egyes hibák következményeit, ahogy az arrogancia, és a pénz hatalma eluralkodik az egyébként a saját, és mások biztonságáért felelős embereken. Ahogy egy fals eredménnyel zárult teszt után, először csak cseppenként szivárog vissza az mélytengeri iszap a fúrócsövön. És így tovább.
És bár tudom, ezt a fajta lassúságot nehéz átadni, főleg úgy, hogy az egész film gyakorlatilag paradox módon cáfol rá az ember felfogására. Hiszen míg ezen események szemtanúi vagyunk, addig egy pillanatra sem érezzük úgy, hogy ennek másképp kellene történnie. Láthatóan rengeteg kutatómunka, és a túlélők beszámolóinak alapos tanulmányozása után született csak meg a végleges forgatókönyv. Hogy mit is értek ezalatt? Nos azt, hogy fentebb azt írtam, hogy kínzó lassúsággal látjuk az eseményeket. És ez így igaz is, de itt jön a képbe a paradox, hiszen egy pillanatra sem érezzük úgy, hogy ne pörögne a film.
Így tehát elérkeztünk a következő ponthoz, amely nem más, mint a látványvilág. Mint azt már fentebb is említettem a kameramozgás, illetve ezzel együtt az operatőri munka remek. Teljes mértékben a helyzet közepén érezheti magát a néző. A CGI itt-ott megkérdőjelezhető, számomra egy kicsit túl sokszor volt használva az a momentum, ahogy a buborékok folyamatosan feltörnek a tengerfenékről, vagy ahogy a csőben folyamatosan áramlik a mélytengeri iszap. De ezektől eltekintve a jelenetek további része az mondhatni tökéletes. A kitörés, a különböző robbanások, az, ahogy az áramot generáló motorblokk besül, és minden egyéb nem éppen egy ilyen filmtől volt várható.
Arról már nem is beszélve, hogy a rendező nagyon jól találta el a kontrasztot a számítógépes animáció, és a valós effektek között. Egy pillanatra sem volt olyan érzésem, hogy csak egy greenscreen-t, és az arra “rávetített” effekteket bámulom.
És most 12 órával később, amikor már ezen bekezdéseket gépelem, ugyanis kellett némi idő, hogy ne csak a látványvilágot, és a színészek munkáját lássam. Hanem azt is, hogy mit próbál még mindezek mellett sugallni nekünk a film? Mi az, ami ott van a háttérben, mint üzenet?
Ez az üzenet pedig sajnos a “pénz beszél…” kezdetű mondat lenne. Hiszen végső soron egy pénzéhes bürökrata, és az ő csapata volt az, aki elindította azon események sorát, melyik a Deepwater Horizon végzetes katasztrófájához vezettek. Bele lehet látni még az önfeláldozó, és segítőkész emberi szellemet is, főleg az egyik utolsó jelenet miatt, amikor Mike, mindazok ellenére, hogy Andrea teljes pánikban inkább a pusztulást választaná, mintsem mentse a saját életét. De a hangsúly egyáltalán nem ezen van. Hiszen a valós események, és a szemtanúk beszámolói alapján ezt nem lehetett volna másképp átadni.
Nagyon is arra próbálták kihegyezni a film hangvételét, amire mondhatni szükség volt, hogy a kis ember, akármennyire is logikus, akármennyire is jól érvel, nem győzhet az arroganciával, és a pénzéhességgel szemben. Megpróbálhatja, de nagy valószínűséggel elbukik majd, és sajnos be kellett következnie egy olyan katasztrófának nem csak az amerikai, de a világ olajiparában, ami a folyamatos ellenőrzésekhez, és a még nagyobb biztonsághoz vezetett.
Mint a fentebb említett képsorok, a többi lezáró jelenet sem éppen a happy endingről szól. Bár igen Mike ismét láthatja a családját, és ismét együtt lehetnek. Ugyanúgy, ahogy 11 ember híján mindenki aki a fúrótornyon élt és dolgozott. A nyomozást követő tárgyalásokról beszúrt, videók, és nyilatkozatok rávilágítanak arra, hogy mennyire igazságtalan szektor a kőolajkitermelés.
A feliratok, elmondják, hogy Mike, és Andrea soha sem tért vissza ebbe az iparágba, illetve azt is, hogy a BP vezetőit, akik a balesetet okozták, bár tömeggyilkosság vádjával őrizetbe helyezték, ezeket a vádakat 2015-ben semmisnek nyilvánították.
És akkor jöjjön a lezárás. Alapvetően egy igaz történeten alapuló film általában nem az én műfajom. Lévén, hogy ha a nyers és undorító valóságot szeretném látni, akkor azt bármikor megtehetem, elég csak egy hírportált megnyitnom, és egy kicsit bele olvasnom az aznapi cikkekbe, vagy bekapcsolnom a TV-t, és a BBC News esti híradóját néznem. És ezt még lehetne ragozni, de itt az ideje, hogy összefoglaljuk a dolgokat.
Bárkinek tudnám javasolni a filmet, aki egy kicsit is érdekelt akár az igaz történeten alapuló munkásságokban, akár Mark Wahlberg filmjeiben. A színészi munka, a vizuális és audioeffektek kiválóak, bár ez utóbbiak néhol kicsit sablonosnak, túlontúl ismételtnek hatnak majd. A film lezárása, és a jelenetek kiválóan hozzák azt amit elvárhatunk egy drámától. Bár tudom ezt a mondatot nehéz lesz elhinni, de míg a film kezdetén innen onnan suttogást és beszédet lehetett hallani a moziteremben, a katasztrófa első pillanataitól kezdve csak a döbbent csend lett úrrá, és a zárójelenet nem egy emberből hallhatóan könnyeket csalt elő. Egy remek alkotás lett a Deepwater Horizon, így részünkről mindenképpen megérdemli az alábbi értékelést.
Reméljük, hogy tetszett ez a friss tartalom, és ezek után arra tudtunk sarkallni titeket, hogy megtekintsétek majd az adott filmet. Amennyiben igen, akkor kérlek, hogy nyomjatok erre a cikkre egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több embert elérhessünk.
Ha nem szeretnétek lemaradni a további bejegyzéseinkről sem, akkor iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, vagy like-oljátok a Facebook oldalunkat. Illetve kövessetek minket az alábbi közösségi média platformok mindegyikén.
Mégegyszer köszönjük a The Sun napilap, illetve a showfilmsfirts weboldal munkatársainak, hogy lehetővé tették számunkra ennek a filmnek a megtekintését. Nektek pedig köszönjük, hogy ma is velünk tartottatok! Hamarosan ismét jelentkezünk!
Szutor Márk
Facebook: http://www.facebook.com/szutor.mark
Twitter: http://www.twitter.com/szutormark
YouTube: http://www.youtube.com/user/szutormark
Instagram: http://www.instagram.com/szutormark
Email: szutor.mark@mndsblog.com
© Szutor Márk
Copyright by M&D’s Blog 2014 – ©
M & D's Blog 