Movie Night – 3 Oldal

Movie Night: Noé

2016. november 10.2019. január 23. Szutor Márk által, Movie Night kategória

Akkor elindultunk! Az innentől kezdve minden héten csütörtökön megjelenő Movienight c. sorozatunk foglalja majd magába nem csak a friss, hanem a már bizony-bizony korosodó alkotásokat. Melyeket lehet, hogy láttatok, de megeshet az is, hogy nem.

Bár erre a hétre eredetileg mást terveztünk volna megjeleníteni. Azonban pontosan amiatt, hogy A Da Vinci Kód, illetve az Angyalok és Démonok mennyire a vallással, illetve az egyházzal kapcsolatos. Ezért döntöttünk úgy, hogy a 2014-ben megjelent Noé-val indítjuk el a szériát.

De nem is várakoztatlak titeket tovább, lássuk, hogy mit adhat egy unalmas estéhez Darren Aronofsky alkotása?!

Hát erre a kérdésre mondjuk nem egyszerű válaszoni, azt el kell ismernem. Már csak azért sem, mert akárhonnan is nézem, a Noé történetét mindannyian ismerjük. Így tehát nagy meglepetést nem várhatunk attól, ami elénk kerül majd a vásznon. Legalábbis még a film kezdete előtt ezen a véleményen voltam. Hogy ez mostanra, mikor ezen sorok “papírra” kerülnek változott-e? Nos, igen mindenképpen. De jóval komplexebb a válaszom mögött álló ok, mint az, hogy CGI és színészi munka segítségével élhettem át a Biblia egy részét.

Mielőtt azonban bele kezdenék a hosszas elemzésbe, tekintsük meg először a trailer-t.

Ha már ez meghozta a kedveteket ahhoz, hogy megnézzétek a filmet, azon nem csodálkoznék. Bár azt is meg kell hagyni, hogy eléggé megtévesztő mindaz ami az elmúlt két és fél percben zajlott le a videóban. Már csak azért is, mert az előzetest csak azután tekintettem meg, hogy végeztem volna a filmmel. Így tehát minden jelenetet tudtam hova tenni. És éppen ezért egy kicsit zavaró volt az, ahogy összevágták mindezt. Legalábbis azért, mert oda-vissza ugrált a történetben.

Azt nem feltétlenül érzem indokoltnak, hogy a Spolier Alert “matricát” ide kirakjam, hiszen Noé történetét mindannyian ismerhetjük. Azonban itt szeretném leszögezni az első észrevételemet a vásznon látottakkal kapcsolatban.

Nem vagyok fanatikus hívő (nehéz is lett volna a Da Vinci Kód-ot, illetve gyakorlatilag bármelyik Robert Langdon filmet végig néznem) Ellenben a rendezői szabadságnak azt a változatát, amely egy több mint 4-5 ezer éves történetet bolygat meg, azzal nem feltétlenül értek egyet. Legalábbis olyan értelemben nem, hogy ha már a Biblia egy részét szeretné feldolgozni valaki, akkor azt úgy tegye meg, hogy 90%-ban hű maradjon a történésekhez.

Ezekből a sorokból már gondolom sejthetitek, hogy ebben az esetben ez nem feltétlenül így történt. És igazatok van. Bár maga a bevezetés a teremtés történetével indul, és Káin és Ábel történetéig hű marad az eredeti legendához. Onnantól kezdve már átveszi a szerepet a rendező, és a stúdió akarata, hiszen másképp nem tudtak volna profitot termelni.

A forgatókönyv szerint Káin utódai nem csak a felfogásukkal, és az agresszivitásukkal mérgezték meg a Földet, de azzal is, hogy annak minden kincsét, és minden ásónyomnyi területét gyakorlatilag a végletekig kifosztották. A városaik megmérgeztek mindent, és mindenkit aki körülöttük élt, és nem csatlakozott ehhez a társadalomhoz. És, ha ez nem lett volna elég, akkor az őrzőket, azaz a bukott angyalokat is üldözni kezdték, hiszen úgy vélték, hogy azok csak az útjában állnak az emberiségnek.

Mindennek egy pusztító háború vetett véget, mely sokak számára a reményt nyújtotta, hogy a világ még változhat.

Na, de akkor kanyarodjunk el egy kicsit a fő történetszáltól, és lássuk, hogy mi a mögöttes tartalom.

Mert ebből aztán akad rendesen. Kezdve talán a legalapvetőbbel, ami már-már a vegán propaganda alkotások ékkövének is beillene. Hiszen míg Noé, és családja, mint Ádám közvetlen leszármazottai csak és kizárólag magvakon, és bogyókon élnek, és ezt többször is kihangsúlyozzák a filmben, hogy ez a dolgok természetes rendje, mivel minden élet szent. Addig természetesen Káin vérvonala ezt a véleményt teljes mértékben hidegen hagyja, és nem egyszer hangoztatja, hogy, ha Isten, valóban a saját képére teremtette az embert, akkor azt azért tette, hogy felsőbbrendű faj legyen, és ne az állatokkal egyenrangú.

És ezzel még nincs vége. Mint azt már fentebb is említettem a két Bibliai alak utódai nagyon is más utakon járnak, azonban Káin és leszármazottai mindent ami az útjukban állt elpusztítottak, így a Föld egyáltalán nem termékeny, melyet a bolgyó kősivatagként történő ábrázolásával próbált elérni a rendező. Ezzel mint egy kinyújtott középső ujjat mutatva mindenkinek aki nem él környezettudatosan, és nem tesz semmit azért, hogy megállítsák a globális felmelegedést, vagy az esőerdők pusztulását. Azt persze elismerem, hogy ide még jó sok mindent fel lehetne sorolni, és, hogy mindez amit ebben a bekezdésben leírtam az talán egy kicsit radikális felfogás a részemről. Ellenben a vásznon megjelenő képsorok nagyon is erre a mondanivalóra vannak kihegyezve.

És ezzel eljutottunk a látványvilághoz.

Nos egy biztos, a fentebb leírt ábrázolások az operatőri munkának köszönhetően minden kopárság ellenére remekül jönnek át a film nézése közben. A vizuális effektek, és ahogy azok kombinálva lettek a valósággal, nagyon is igényes, és hosszadalmas folyamatokat, és kiváló elképzeléseket sejtetnek a háttérben. Mint ahogy ez az alábbi képeken is jól látszik.

tumblr_mwatg8m6mm1qjaa1to1_1280-noah-movie-review-it-s-not-your-grandfather-s-epic-bible-story

Hogy arról a jelenetről, mely a teremtés hét napját dolgozza fel, már ne is beszéljünk. Csak nézzétek meg az alábbi három és fél perces videót, és ha attól nem esik le az állatok, akkor nagy valószínűséggel semmitől sem fog. Egy olyan remekművet láthatunk, nem csak CGI terén, hanem élőszereplős jelenetekből is, amit a magam részéről eddig nem sok filmben volt szerencsém tapasztalni.

És örültem volna neki, ha a maradék is így sikerül. Bár el kell ismernem nem unatkoztam a két és fél óra játékidő alatt. Sőt egy pillanatra sem volt olyan érzésem, hogy bármikor el tudnék aludni (holott valamikor éjjel fél egy körül indítottam el a filmet, egy elég hosszú nap után). Ezt pedig talán annak is köszönhetem, hogy szeretem a jól kivitelezett filmeket, hiszen másképp nem feltétlenül nyújtanának szórakoztató, vagy Deepwater Horizon esetében megrázó élményt.

Ehhez azonban arra is szükség van, hogy a színészi tehetség is ott legyen. Hiszen egyetlen film sem ér semmit enélkül. Függettlenül attól, hogy hús-vér, vagy animált karakterről beszélünk.

Noé (Russell Crowe)

A forgatókönyv nem osztott könnyű szerepet Russel Crowe-ra az egyszer biztos, hiszen nem kifejezetten azt a Noé karaktert kellett a vásznon alakítania, akit a Bibliából megismerhettünk. Nem, egy annál sokkal összetettebb, és sokkal a mai valósághoz közelebbálló személyt kellett eljátszania. Amihez nem kis tehetség kellett, úgyhogy lássuk, hogy miről is van szó?!

Noé, mint Ádám közvetlen leszármazottja az a mondhatni sablonos apafigura, aki szó szerint ölni is képes lenne azért, hogy a feleségét, vagy a gyermekeit megvédje bárkitől. És hiába áll közel Istenhez, hiába ő az, akit a teremtő kiválaszt arra, hogy egy újabb, és jobb világ alapjait lefektesse, ettől függetlenül tudja magáról azt, hogy ő is csak egy ember, akiben ott van minden bűn, és minden bűnös kísértés.

Ez pedig máris dilemma elé állítja, és ezzel együtt arra az útra tereli, hogy rosszul értelmezze mindazt amit a látomásai suggalnak neki. Ugyanis ahogy folyamatosan készül a bárka, és úgy válik számára egyre világossabbá, hogy Isten azért választotta őt erre a feladatra, mert tudta róla azt, hogy véghez viszi az ő akaratát.

Itt jön a képbe a mai valóság. Hiszen nem elég, hogy mindazzal meg kell kűzdenie a színésznek, amit az eredeti történet rászabott. Mindezek mellé még társul az is, hogy a törödő családapából, át kell vinnie mindent a fanatikus, és már-már ijesztő hívő felé, majd mindezek után a depresszió, és a bűntudat felé eltolnia az alkotást.

Mint azt tudhatjuk, nem egy filmet készítenek el úgy, hogy nem abban a sorrendben veszik fel a jeleneteket, mint ahogy végül azok lejátszásra kerülnek. És gondolom itt sem volt más a helyzet. Bár a képsorok többségében az érzelmek nagyon is átjönnek Russell Crowe alakításából. És jól megragadja Noé céltudatosságának a lényegét. Rá semmiképpen sem lehet panaszom.

Arra már mindenképpen, ahogy a forgatókönyv szerint csak az állatok élhetik túl az özönvizet, hiszen csak azok ártatlanok, és hiába válaszotta őt Isten az emberiség minden magjának pusztulnia kell, de ennyire talán ne szaladjunk még előre.

Naameh (Jennifer Connelly)

Jennifer Connelly-vel kapcsolatban nem sok mindent tudok mondani. Legalábbis láttam a Rekviem egy álomért c. filmet, azonban egyáltalán nem kötött le az az alkotás, arról már nem is beszélve, hogy akkor még nem foglalkoztam hobbi szinten azzal, hogy elemzéseket írjak, akár a filmről, akár a szereplők teljesítményéről.

Annyit azonban mindenképpen szeretnék megemlíteni, hogy nem véletlenül kapott Oscar-díjat a színésznő, és bár sokak számára talán kicsit sok lehet majd az, amit a Noéval történt viták során tesz le az asztalra. Azonban pont ezekben a jelenetekben mutatkozik meg az anyai ösztön.

Methuselah (Anthony Hopkins)

Lássuk be Anthony Hopkins már nem éppen egy mai darab. És igazándiból nem is értem, hogy miért mentek bele a rendezők abba a macerába, hogy Methuselah szerepére egy ennyire nagy múltú, és nevű színészt válasszanak. (Gondolom jól mutatott a promó videók, interviewk, és fényképek sorozatán a név)

A forgatókönyv miatt azonban szinte kínos nézni, ahogy a kicsit bolond, és bölcs “dédapát” játsza el.

Ila (Emma Watson)

Hol is kezdhetném? Emma Watson neve azt hiszem kevesek számára lehet idegen. Viszont a tény, hogy sokan a Harry Potter filmekből emlékeznek rá nem sokat segít azon, ha más művekben is feltűnik, és az azon belüli szereplését kell értékelniük.

Karaktere nem az eredeti özönvíz történet része, így ennek a hátteréről nehéz is lenne bármit írni. A forgatókönyv szerint Ila, Noé és családja fogadott lánya, akit a vándorút során vesznek magukhoz, miután magára hagyva találják, és innentől kezdve sajátjukként nevelik.

Hasonlóan Jennifer Connelly alakításához, a fiatal színésznő tehetségét úgy érzem nagyon sokan nem fogják tudni értékelni. Hiszen a jelenetek többségében, egészen a film fordulópontjáig, bár ad a történethez, és nem egy jelenet során láthatjuk azt a kapcsolatot apa és lánya között, ami ideális. Azonban ahogy pörögnek az események ez a kapcsolat, Noé félreértelmezett látomásai miatt egyre inkább eltolódik a félelem felé.

Ms. Watson azt kell, hogy mondjam megmutatta ebben a filmben azt, amit nem igazán tudtak volna elképzelni róla azok, akik szemében még mindig Hermione Grainger-ként él a színésznő. Ugyanis nem csak azt láthatjuk majd tőle, hogy mennyire megvan minden tehetsége ahhoz, hogy színészkedjen, hanem egy sokkal személyesebb aspektusát is megismerhetjük a törődő szülő szerepében.

Értékelés

Két év elteltével sikerült eljutnom addig, hogy megnézzem ezt a filmet, és joggal mondhatom, hogy egy jó élményt adott. Volt azonban jó pár olyan dolog a forgatókönyv kapcsán amivel nem értettem egyet. Pontosan emiatt számomra ez egy olyan alkotás, amit az egyszer nézhető kategóriába sorolnék.

És azt kell mondanom, hogy ez egy olyan film, amit vagy imádni fogtok mikor megnézitek, és azt mondjátok majd magatoknak, hogy újra elő fogjátok venni. Avagy hozzám hasonlóan egy kicsit megosztó véleménnyel lesztek róla, és pont emiatt abba a kategóriába soroljátok majd, ami ugyan ott lesz még egy darabig az emlékeitekben, de nem feltétlenül nézitek majd meg mégegyszer.

Azt elismerem, hogy az eredeti történetből nehéz lett volna bármilyen a mai szemmel érdekfeszítő filmet kihozni. Hiszen azt alig 45-50 percben is fel lehetett volna dolgozni, és nem kellett volna a további elemekkel bővíteni. A színészi munka tűrhető, azonban ezt mindenképpen kompenzálja a látványvilág, ami kiválóan sikerült.

Ennek megfelelően tőlünk, hasonlóan a Da Vinci Kód-hoz az alábbi értékelést kapja a film.

És ezzel el is érkeztünk a Movienight sorozatunk első részének a végéhez. Reméljük, hogy élveztétek ezt a tartalmat?! Amennyiben igen, akkor kérlek nyomjatok rá egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több embert elérhessünk.

Ehhez hasonló tartalommal, innentől kezdve minden csütörtökön 19:00-kor jelentkezünk majd, és bár már megvannak az elképzeléseink az elkövetkezendő filmekkel kapcsolatban karácsonyig bezárólag. Ettől függetlenül várjuk a javaslataitokat! Lenne olyan film, amit szeretnétek, hogy feldolgozzunk? Esetleg láttatok valamit, amiről úgy gondoljátok, hogy csak keveseknek sikerült, de mindenképpen ajánlanátok?

Ez esetben írjatok nekünk a kommentek közé, vagy az elérhetőségeink bármelyikén, és a publikálási beosztásunknak megfelelően amilyen hamar csak tudjuk megjelenítjük az általatok javasolt tartalalmakat is.

Ha nem szeretnétek lemaradni ezekről, akkor iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, illetve kövessetek minket az alábbi közösségi média platformok mindegyikén.

Köszönjük, hogy ma is velünk tartottatok! Sziasztok!

Szutor Márk

Facebook page: https://www.facebook.com/mndblog/
English Blog: http://www.markszutor.wordpress.com/
Facebook: http://www.facebook.com/szutor.mark
Twitter: http://www.twitter.com/szutormark
YouTube: http://www.youtube.com/user/szutormark
Instagram: http://www.instagram.com/szutormark
Path: http://www.path.com/profile/1M1AT0
Email: youtube.szutormark@outlook.com

Movie Night: Inferno

2016. november 3.2019. január 23. Szutor Márk által, Movie Night kategória

Sziasztok!
A mai nap során ismét egy filmkritikával jelentkezünk, és nem más került most górcső alá. Mint Tom Hanks, és Felicity Jones főszereplésében az Inferno című alkotás.

Meg kell mondanom őszintén nagyon nagy rajongója vagyok Dan Brown munkásságának, legalábbis a Digitális Erőd, a Megtévesztés Foka, még mindig olyan könyvek, amiket akármikor elő tudok venni, és újból és újból elolvasni.

Arról már nem is beszélve, hogy a Római városlátogatásom során, mennyire érdekes, volt azokat a tereket, szökőkutatkat, és templomokat látni, amikről akár az Angyalok és Démonok című regényben megemlített a szerző. Vagy éppenséggel amiket ezek megfilmesített verziójában a vásznon láthattunk.

Így tehát nem is tehettem mást, mint ismét a kezembe vettem az Inferno kötetet, majd mindezek után a mai nap során (2016. október 30. a szerk.) ellátogattam a moziba, hogy megtekintsem a filmet.

Robert Langdon professzor az Angyalok és Démonok történései után mégnagyobb hírnévre tett szert. A probléma csak az, hogy mindezt a rossz körökben tette. Bár a regény elolvasása után a film nem feltétlenül bizonyult egy jó ötletnek, de hiába nem volt mit tennem, lévén, hogy a könyvet, már a megjelenése után nem sokkal sikerült a kezembe vennem. Illetve most önmagamat ismételve alig egy órával azután, hogy a heti hírösszefoglaló szerkesztését befejeztm, és egy órával azelőtt, hogy a film kezdődött volna sikerült ismét végeznem Dan Brown nagysikerű kötetével.

Tehát egy relatíve jó háttérrel indultam neki a fél órás metrózásnak Newcastle Central Station-höz.

És akkor kezdjük is el, a fenti “matricát” csak azért érzem indokoltnak, mert bár a könyv tartalmát ismerhetitek, ettől függetlenül lehetnek köztetek olyanok, akik sem a regényt nem olvasták, és egyelőre a filmet sem látták.

Firenzében kezdődik a történet, egy utcai hajszával, Bertrand Zobrist (Ben Foster) az események kitalálója a WHO ügynökei elől menekül, mivel az elmúlt két év során tett bejelentései arra a következtetésre juttatták az egész világot, hogy Zobrist képes volt szintetizálni a pestis kórokozóját, melyet a radikális nézeteinek köszönhetően szeretne ismét szabadon engedni a világban. Megtizedelve, ha nem megfelezve ezzel a populációt. Zobrist azonban hamar rájön, hogy az egyetlen menekülési útvonal nem más, mint az, ha a mélybe veti magát a torony tetejéről, tudva, hogy azt az eseménysorozatot, amit elképzelt, a halála után lesz más, aki végrehajt majd.

Robert Langdon (Tom Hanks) egy kórházi ágyon kűzd az életéért, a sérülési komolyak. Az orvosok elmondása szerint, egy lövedék súrolta a koponyáját, ami ha két centivel arrébb találta volna el, akkor halálos sérülést is okozhatott volna. A fájdalom azonban a legkisebb probléma, hiszen főhősünk emlékezetkieséstől is szenved, mey csak tovább fokozza a körülötte folyó káoszt. Miközben a professzor próbál magához térni a sokkos állapotból orvosa Sienna Brooks (Felicity Jones) igyekszik elmagyarázni neki a körülményeket arról az estéről, amikor behozták őt.

A történet azonban egy rendőrnő érkezésével félbeszakad, hiszen az illető a kórházi dolgozók, és a professzor életére tör, így most már nekik is menekülniük kell. A fejsérülés okozta trauma azonban nem könnyíti meg Mr. Langdon, és Ms. Brooks dolgát, hiszen a fájdalom, és a sokk látomások, hallucinációk tömegét zúdítja Robertre.

És itt kell elkanyarodnom egy kicsit a törénettől, és a film egy másik aspektusára koncentrálnom, ez pedig nem más mint a CGI, azaz a számítógépes animációk. Szerencsére a rendező Ron Howard nem tömte tele ezekkel a filmet, és ahol lehetett ott vagy valós elemekkel, vagy csak apró, és valóban csak a gyakorlott néző számára észrevehető helyeken illesztett be egy-egy elemet. Ami azonban a professzor látomásait illeti, azokról könnyedén elhihető, hogy az emberi agy a valóságban is szülhetett volna ilyen, és ezekhez hasonló képeket. Sok helyen hektikusak, egy kicsit homályosak, és bár részletekben ettől függetlenül gazdag, mindig pont azelőtt szakad meg, hogy a megoldást megtalálnánk. Erre tehát mindenképpen jó pontokat kell adnom.

Na, de térjünk vissza a történethez. Immár Ms. Brooks lakásán találjuk magunkat, ahol a fiatal orvos, mindenáron meg akarja tudni, hogy miért üldözik a professzort, és mi lehetett az, amit elkövetett a férfi. Hiszen senki sem szeretne bűnrészessé válni, legyen szó bármiről. És bár Robert próbál visszaemlékezni az elmúlt pár nap eseményeire, de azt sem sikerül felidéznie, hogy miként került Firenzébe. Így Sienna akármennyire is próbál információkat szerezni nem jár túl sok sikerrel. Azonban belátja azt is, hogy a jelenlegi helyzetben az a legfontosabb, hogy mindent megtegyen azért, hogy valamilyen módon előcsalogassa a professzor tudását, és emlékeit.

Miután Robert rendbe szedte magát, és sikerült megtalálnia az egyensúlyt a hallucinációk és a valóság között, akkor indul csak be igazán a film. Hiszen itt már az előző két filmből, illetve a könyvekből megismert zsenit láthatjuk magunk előtt, aki ismét egy rejtély megoldásán dolgozik. A zakója zsebében talál egy veszélyes biológiai, illetve vegyi anyagok tárolására alkalmas konténert. Melyről eleinte nem képes döntésre jutni Sienna-val. Hiszen, amennyiben igazak a hírek, és Zobrist valóban sikeresen szintetizálta a pestist, akkor ez a konténer akár azt is tartalmazhatja. Ebben az esetben pedig mindketten fertőzötté válhatnak.

Azonban a zár kattanása ismét a feladványok labirintusába kalauzolja el a főszereplőket. Egy csontból készült Faraday lámpát tartalmaz az ampulla, melybe Dante Pokol ábrázolását rejtette el a készítője. Azonban némi módosítással, ugyanis a festmény alapvetően nem lenne túlságosan nehéz feladvány, ellenben az abban elrejtett anagramma, és az üzenet már annál inkább.

És úgy érzem ezzel megalapoztuk a törénetet eléggé ahhoz, hogy most már egy kicsit nagyobb vonalakban beszélhessünk róla. Még mielőtt azonban ezt tennénk, engedjétek meg, hogy ismét elkanyarodjak egy kicsit, és szót ejtsek a szereposztásról.

Tom Hanks, mint Robert Langdon, igazából ha tetszik, ha nem, ezzel a főszereppel már nehéz lenne mit tenni, hiszen a folytonosság miatt őt szinte lehetetlen lenne lecserélni, és ez jól is van így. Bár sajnálatos módon a Sully c. filmet még nem sikerült megtekintenem, lévén, hogy az Egyesült Királyságban még nem került mozikba a film, így az abban nyújtott teljesítményéről nem tudok szót ejteni. Számomra azonban az Oscar, és Golden Globe díjas színész egy tökéletes választás volt erre a szerepre. Tökéletesen, és jól játssza Robert Langdon karakterét, és könnyedén elhiteti velünk a vásznon, hogy valóban képes lenne mindarra a valóságban is, amit a képkockákon látunk. És bár megmondom őszintén az általa alakított kedvenc karakterem továbbra is Forrest Gump, és ez talán a 2016. decemberi Sully premier-ig így is marad. Ettől függetlenül Tom Hanks alakítása véleményem szerint ismét kimagasló.

Felicity Jones, azaz Sienna Brooks. Nos megmondom őszintén a színésznőről, és ezzel együtt a munkásságáról sem tudok sokat. Ugyanis számomra Ms. Jones neve eddig össszesen kétszer szúrt szemet. Először amikor az Inferno trailerét láttam, majd mindezek után, amikor a Rouge One: A Star Wars Story előzetesében bukkant fel. Így tehát nem tudok olyan mélyrehatóan nyilatkozni róla, mint amennyire szeretnék. Egy dolog azonban biztos, annak a leírásnak, amit a regényben olvashatunk az Sienna-ról tökéletesen megfelelő színésznőt választottak. És mint már mondtam, nincs viszonyítási alapom, az előző filmjeiből, így csak annyit mondhatok, hogy azt az elszánt, és intelligens nőt, akit Dan Brown megalkotott jól alakítja. Az olasz nyelvű dialógusai hitelesek, és a film fordulópontjáig egy szikrája sem látszik annak amire készül.

(A további szereposztással kapcsolatosan ismételten problémába ütközöm, hiszen egyikőjüket sem láttam még a vásznon, vagy ha igen, akkor nem voltak rám akkora hatással, hogy megjegyeztem volna a nevet, vagy az arcot. Egy biztos, ezen a téren a film nem mondott csődöt. És jól építette fel azt a komplexitást, amit minden egyes, már a könyvből megismert karakterre jellemző volt.)

Na igen, a fordulópont. Immár Velencében találjuk a főszereplőinket, és Robert Langdon nem is sejti, hogy azok után, hogy a Firenzéből Velencébe tartó vonaton Sienna megmentette őt Christoph Bouchard (Omar Sy) [egy a WHO-nak dolgozó, de a vírust magáénak akaró ügynök] karmaiból, hogy akkor és ott az az ember fogja elárulni, akivel eddig együtt dolgozott.

Ms. Brooks azonban bevallja a professzornak, hogy bár a rejtély megoldásán dolgozott ő is, de nem ugyanaz a cél vezérelte. Nem megsemmisíteni akarta az Inferno-t, hanem ahogy Zobrist is, a célja az volt, hogy ráeressze a világra. Itt kapunk némi betekintést Brooks és Zobrist kapcsolatába, hiszen a lány a kezdetektől fogva segített a vírus elkészítésében. És bár a regényben nem említik meg, hogy a pár hol élt, hol találkozott, és hol végezte a kutatásait. A visszatekintésben folyamatosan Budapestet láthatjuk. Azonban az a legjobb az egészben, hogy sem a rendező, sem a forgatókönyvíró nem próbálta meg elfedni a tényt, és éppen ezért nagyon is bele illik, ahogy a Keleti Pályaudvarnál, vagy éppenséggel a szakadó esőben a Szabadság-híd lábánál látjuk a párt.

Ugyanebből az ugrásból derül ki az is, hogy Zobrist eleinte nem akarta beavatni Sienna-t a terveibe, és nem szerette volna, ha a lány tudja, hogy a férfi hol rejtette el azt a zacskót, ami a kórokozót tartalmazta. Azonban itt egy másik fontos bejelentés is történik, ez pedig nem más, minthogy Zobrist volt az, aki a megbízást adta arra, hogy Langdon professzort elrabolják, és megsebesítsék Firenzében, és abba az ál-kórházba szállítsák, ahol Ms. Brooks dolgozott. Pontosan azért, hogy Zobrist halála esetén legyen valaki, aki meg tudja oldani a rejtvényt, és elvezesse a lányt a vírushoz.

A történet innentől kezdve pedig már közeledik a végéhez. Kiderül, hogy mindaz amit kerestek nem Velencében, de mégcsak nem is Olaszországban, hanem Isztambulban található. És Sienna, valamint a Zobristot követők egy kis és elszánt csoportja versenyt futnak az idővel, és a WHO valamint Robert Langdon párosával.

Mindeközben Hans Zimmer zenéje dübörög a film alatt, és ezzel a mondattal el is érkeztünk egy másik olyan elemhez, amiről szót szeretnék ejteni. Ha van zeneszerző, akiben eddig nem kellett csalódnunk, amikor film,- esetleg videójáték zenéjéről van szó, akkor Hans Zimmer, John Williams, és Bryan Tyler neve jut eszembe. És úgy érzem túl sok időt venne el az, ha megpróbálnám felsorolni Hans Zimmer munkásságát, így csak az általam legjobbnak ítélteket említeném meg.

A Sólyom Végveszélyben
Pearl Harbor
A Karib Tenger Kalózai
A Da Vinci Kód
Angyalok és Démonok
Eredet
Csillagok Között
Call of Duty: Modern Warfare 2

Nos ez most sincs másképp. Az Inferno esetében is sikerült ismét nagyot alkotnia, a zene remekül passzol a képi világhoz, és a jelenetek mindegyikéhez. És bár két zeneszerzőt összehasonlítani nehéz, és talán kár is lenne, azonban mégis megpróbálom. Kezdjük hát John Williams-el. Igen azzal a John Williams-el, aki a Csillagok Háborúja filmek zenéjét szerezte. Van egy olyan érzésem, hogy már a film címének említése is, elindít bennünk egy mondhatni pavlovi reflexet, és szinte halljuk a főcímet, vagy éppenséggel a Darth Vader-nek dedikált szólamot. És ez nem véletlen. Mr. Williams úgy alkotta meg ezeket az akkordokat, hogy azok könnyen emészthetőek, és ikonikusak legyenek. Ezzel sokáig megőrizve őket az emlékezetünkben. Hans Zimmer zenéje azonban más, és nem mondom, hogy nem tudnám felidézni a már fentebb említett filmek közül legalább egynek, például az Eredetnek a zenéjét. Ettől függetlenül a két szerző teljesen más hatást kíván elérni a szólamokkal. Hiszen Mr. Zimmer a komplexebb, és a film,- és moziélmény csúcspontját jelentő taktusokat írt eddig szinte minden egyes alkalommal. És ez most sem lett másképp. A zene remek, nagyok sokat ad a képi világhoz, és a vásznon kibontakozó események sorozatához.

És ezzel szép lassan elérkezünk a film végéhez. Bár gondolom mindannyian várjátok a lezárást, de ezzel kapcsolatban talán nem lövök le nagy meglepetést, ha azt mondom, hogy a végén Robert Langdon, és a WHO párosa az, akik győztesként kerülnek ki az újabb rejtvényből.

Részemről azonban a lezárás némiképpen túlságosan is gyors, és a regényhez képest egy fontos szál elvarratlanul marad. Ez pedig nem más, mint maga a vírus. Míg a könyvből egyértelműen kiderül, hogy Zobrist nem egy halálos kórokozórót készített. Addig a film ezt már nem árulja el nekünk. És bár tudom, nem kellene ennyire az összehasolnításokra bocsájtkoznom. Azonban ezt mindenképpen hiányoltam a film végéről.

Összegzés.

Nos alapvetően élvezhető két órát tudhatok magaménak ezen a vasárnap estén, mikor megnéztem a filmet, és amikor ez a cikk megszületett. Azoknak akik elolvasták, és megszerették Dan Brown köteteit, melyekben Robert Langdon a főszereplő, mindenképpen ajánlani tudom, hogy tekintsék meg a filmet.

Azok sincsenek persze hátrányban, akiknek ez lenne az első olyan mű, amiben Tom Hanks a már fent említett professzort játssza, hiába ez a harmadik film egy olyan szériában ami Dan Brown regényei alapján készült. Önmagában is bőven megállja a helyét. A képi, és zenei világ remek. Az operatőri, és a számítógépes animációk hozzák azt a szintet amit az ember elvárna egy ilyen filmtől.

Tőlünk mindenképpen megérdemli az alábbi értékelést.

És bár a leírtak alapján tudom sokan inkább 5 csillagra számítottatok volna, azonban a már fentebb is említett lezárás volt az, ami a végső értékelést inkább a 4,5 felé tolta. Egy biztos, amikor megjelenik majd a következő film (Az Elveszett Jelkép) akkor csak úgy mint most a Da Vinci Kód, illetve az Angyalok és Démonok esetében, ezt az alkotást mégegyszer előveszem majd, és valószínűleg újra értékelem a láttottakat.

Addig is azonban köszönjük, hogy ma is velünk tartottatok! Reméljük, hogy élveztétek ezt a filmkritikánkat is?! Amennyiben igen, akkor kérlek nyomjatok rá egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több embert elérhessünk.

Ha nem szeretnétek lemaradni a további tartalmainkról sem, akkor kérlek iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, vagy kövessetek minket az alábbi közösségi média platformok mindegyikén. Ha bármi kérdésetek, vagy véleményetek lenne, azokat várjuk szívesen a kommentek között.

Mégegyszer köszönjük, hogy ma is velünk tartottatok! Hamarosan ismét jelentkezünk!

Szutor Márk

Movie Night: Angyalok és Démonok

2016. november 2.2019. január 23. Szutor Márk által, Movie Night kategória

Hol is hagytuk abba a tegnapi nap folyamán? Ja igen, Robert Langdon sikeresen megoldotta a Szent Grál rejtélyét. Ezúttal egy újabb útra indul, azonban ez esetben nem Párizsba, vagy éppenséggel Angliába.

Az út a Harvard egyetemen kezdődik, majd mindezek után Rómába kalauzolja őt az élet, és a megoldandó feladványok sorozata.

Hasonlóan az előző filmhez természetesen most a professzor most sem marad segítség nélkül, és Vittoria Vetra (Ayelet Zurer) az, aki az antianyag felkutatására tett kísérletben segíti Mr. Langdon-t.

A szereposztás azonban nem áll meg itt, és olyan nevek is feltűnnek a listán, mint Ewan McGregor, és Stellan Skarsgärd. A zenei világ mégdrámaibb hatásáért ismét Hans Zimmer a felelős. Ezzel pedig egy nagyon is jó filmnek ígérkezett a 2009-ben megjelent Angyalok és Démonok.

Lássuk tehát, hogy sikerült-e elérni mindezt?!

Nos, ha röviden kéne megfogalmaznom mindezt, akkor egy szóval, csak annyit mondanék, hogy igen! Persze, nem lenne sok érteleme annak, ha csak ennyit írnék, hiszen maga a bevezetés, és a lezárás több karaktert venne el az adott cikkből, mint a valós tartalom. Úgyhogy kezdjünk is bele.

A történetünk Genfben indul, a CERN laboratóriumában, pontosabban a nagy hadronütköztetőnél. Vittoria, illetve a tudósok egy kis csapata azon dolgozik, hogy a világon elsőként állítsák elő a sokak által csak “isteni részecskének” nevezett antianyagot.

A sikeres kísérlet után Vittoria személyesen is gratulálni szeretne a kutatótársának, Leonardo-nak. Azt azonban nem tudhatja a nő, hogy az irodába lépve holtan találja majd a nevelőapját. Azonban a CERN laboratóriumában történt gyilkosság nem az egyetlen probléma, hiszen a már szintetizált antianyagot tartalmazó konténerek közül az egyik hiányzik.

Mint az a fentebbi sorokból is kiderül a Harvard egyetemen találjuk Langdon professzort, akiért a Vatikáni rendőrség (Corpo della Gendarmeria dello Stato della Città del Vaticano) elküldte az egyik emberét. Mivel természetesen nem csak az Opus Dei, hanem a Keresztény Egyház is értesült arról, hogy Robert megoldotta a Szent Grál rejtélyét.

Éppen ezért, most a segítségét, és a szakértelmét kérik annak a fenyegetésnek a megoldásában, ami látszólag az Illuminátusoktól érkezett. És bár jelenleg nem több mint 10 percet dolgoztunk fel a filmből, azonban ez a tíz perc lassúnak számít ahhoz képest, ami innentől kezdve vár ránk.

És ez nem véletlen, az elkövetkezendő két és fél órában, gyakorlatilag 5 órának megfelelő cselekménysorozatot kellett felépíteni, kidolgozni, és megoldani. Mindezt úgy, hogy a néző folyamatosan azt érezze, hogy minden esetben miliméterekre vannak a megoldástól, és attól, hogy megtalálják a fenyegetés küldőjét, és ezzel lezárják az ügyet.

Mint kiderül az antianyagot tartalmazó konténert valahol a Vatikánban rejtették el, és ezzel együtt az Illuminati a 4 preferitit, azaz a négy bíborost, akiket a konklávé a legvalószínűbb, hogy pápának választana elrabolta. És azt ígérik, hogy este 7-től kezdve, óránként kivégzik majd mindegyikőjüket.

Bár a belső ellentétek, illetve az egyet nem értés a civilek (Langdon és Vittoria) valamint a Svájci Gárdisták parancsnoka, és a Vatikáni Rendőrség között egyre fokozódik. A professzor úgy tűnik ismét megtalálta a megoldást, és elindulhatnak azon az úton, aminek a végén megtalálhatják az elrabolt embereket, és ezzel együtt az Illuminátusok rejtett templomát is.

Egyelőre ennyit a történetről. Térjünk át egy kicsit a képi világra.

A Da Vinci Kód után, főleg egymás utáni estéken tekintve meg a filmeket, igazi felüdülés volt, hogy az események nem a mesterségesen sötétített felvételeknek, hanem a szövegkönyvnek, és a színészi alakításoknak köszönhetően kaptak súlyt. És ez mindenképpen egy jó döntésnek minősült. A forgatási helyszínekre pedig végképp nem lehet panasz. Így, hogy élőben is sikerült végig sétálnom azokon az utcákon, és látnom azokat a nevezetességeket, amiket a filmben is bemutatnak azt kell mondanom, hogy nem csak Dan Brown, de a rendező is jól adta vissza ezek hangulatát.

És bár azokon a képeken, melyeket beltérben vettek fel, néhol sajnos lerí, hogy az nem volt más, mint egy studió, és a greenscreen, és a CGI erőteljesen dolgozott a képkockák alatt. Ellenben sokkal kevésbé volt zavaró, és ezektől az apró dolgoktól eltekintve sokkal emészthetőbb számítógépes animációkat kaptunk az egész film során.

Ezalatt pedig azt értem, hogy már nem elsősorban a külön beszúrt grafikus elemek azok, amik elmesélik a történetet, pont ellenkezőleg, és sokak által preferáltan, ezek csak azért vannak ott, hogy kiegészítsék, és mégjobban kiszínezzék az amúgy is érdekes filmvilágot.

Azonban haladni és kéne a dolgokkal, és bár ezt inkább csak magamnak jegyzem meg, hiszen mikor ezeket a sorokat gépelem, akkor az Egyesült Királyságban hajnal egyet ütött az óra, 2016. november 2-án. És a reggel 7:00 órás munkakezdés egyre közelebb, és közelebb van.

Úgyhogy térjünk is rá a továbbiakra. A “feladvány” megfejtése után Robert Langdon rájön, hogy a négy bíborost, négy különböző templomnál fogják kivégezni, azonban ez elég halvány kiindulópont, hiszen Rómáról beszélünk. És a városban található templomok száma, igen csak hosszú. Azonban a négyes számnak, szerepe van ez esetben, nem csak azért, mert összesen négy bíborost raboltak el, hanem azért is, mert az Illuminátusok eredetileg tudósok, feltalálók, és az egyház nézeteivel teljes mértékben szembenálló, azonban konkrét tényeken alapuló nézeteket vallottak.

Ezek közé a nézetek közé azonban 4 fő elem tartozott, és ezekre az elemekre az emberiség szinte a kezdetek óta támaszkodott. Hiszen nem másról van szó, mint a földről, a levegőről, a tűzről, és a vízről. És ezek csak úgy állnak ellentétben a párjukkal, mint anno az Illuminati az egyházzal.

Ezt tudva tudja a professzor azonosítani az első templomot, mely melyik másik lenne, ha nem a Pantheon, a világ első keresztény temploma. És ha már megemlítettük a képi világot, lássuk annak egy másik fontos elemét. A színészi teljesítményt.

Tom Hanks

Nos, ha az Angyalok és Démonok lett volna az első olyan film amit Dan Brown regényei alapján készítettek, és ugyanilyen jól sikerült volna a forgatókönyv abban az esetben is, akkor a tegnapi mondatomat, miszerint, “bár Tom Hanks egy kiváló színész, sajnos a vásznon nyújtott teljesítménye nem elég ahhoz, hogy egyedül vigye a fő cselekményszálat” semmisnek lehetne tekinteni.

Ebben a filmben ugyanis pontosan azt kapjuk tőle, amit elvárhattunk azok után, amit a könyvben olvastunk, és ami azok után a lelki szemeink előtt esetlegesen megjelent. Szerencsére sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy azokat a kötetből jól ismert monológokat ki tudja fejteni, és beleélni magát abba a szerepbe amit rá bíztak. Nagyon jól előjön az a zseni, akit Robert Langdonként ismerhetett meg a nagyközönség. És a film nem fél beismerni azt sem, hogy a professzor is csak egy ember. Ezt kifejtem.

A Pantheon-ban történt kutatás során Vittoria hívja fel a professzor figyelmét arra, hogy Santi csak később került át az impozáns épületbe. És ezzel már egy hibát róhatunk fel Mr. Langdon részére, és bár a klasszikus értelemben vett hősnek ez nem feltételnül válna erényére. Robert azonban nem egy hős, csupán egy hétköznapi ember, aki szimbólumokat, és összefüggéseket kutatott egész életében. Viszont ez a lépés, ami megjegyzem igencsak merész volt Dan Brown, és Ron Howard részéről, sokkal közelebb hozta a karaktert. És sokkal emberibbé tette az idézőjeles kapcsolatot a néző, és a szereplő között.

Ewan McGregor

Úgy érzem senkit sem fog melepetésként érni, ha azt mondom, hogy az egyik kedvenc színészemről beszélnük. Bár abból a közel 50 valós, illetve animációs filmből, amihez a teljesítményét adta, csak keveset láttam. Lévén, hogy nem éppen tartoznak abba a kategóriába, amit szívesen nézek meg kikapcsolódás céljából. Ettől függetlenül különösen a ‘The Ghost Writer’ című filmjéhez, mindenképpen vissza fogok térni a közeljövőben. És valószínűleg arról is kanyarítok majd néhány sort.

Maradjunk azonban a jelenlegi alkotásnál. Ewan McGregor, Patrick McKenna atyát alakítja, aki az egyház életében a Camerlengo szerepét tölti be. És mind a rendező, mint a regény szerzője szerencsére bőven hagynak időt arra, hogy a színész magáénak érezhesse a karaktert. Egy nagyon struktúrált, és érezhetően sokrétű személyiség jelenik meg előttünk a vásznon. És egészen az utolsó pillanatokig nem is sejthetjük (legalábbis akik nem olvasták a könyvet, és most először nézik majd meg a filmet), hogy ő az, aki koordinálta az események sorozatát, hogy ő felelős az előző pápa haláláért, hogy ő az aki felbérelte a gyilkost, és egyben a mártír szerepét is ő szerette volna betölteni. Ezzel elérve, hogy az egyház, és a tudomány közötti ellentét még véletlenül se érhessen véget.

A színészi teljesítményre a fentebbi sorok alapján gondolom Ti sem adnátok rossz értékelést?! És pontosan ez a helyzet velem is. Ewan McGregor tökéletesen játszotta el ezt a szerepet, és ha hibákat kéne keresnem, akkor egy 24 órás, Angyalok és Démonok maratont kellene tartanom. És nem tartom valószínűnek, hogy ez esetben találnék bármit is.

És, ha már megemlítettük a mártírt, illetve a felelősséget. Nos igen a csavar a mai filmünkben mindenképpen az volt, amikor kiderült, hogy az a fitalember, akit az elhunyt pápa fogadott örökbe, volt felelős mindazért, ami az elmúlt hetekben, illetve órákban a Vatikánban történt. Ez az aspektus nagyon jól fel lett építve.

Hasonlóan ahhoz, ami a helyszíneket, Róma rejtett angyalait, és azokat a titkokat illeti, amiket Robert Langdon tár elénk. Azonban mindez nem lenne teljes egy valami nélkül. Ez pedig nem más, mint.:

Zene

Szerencsére Hans Zimmer visszatért ehhez a filmhez is, és bár nem mondom, hogy az előző alkotáshoz komponált művek rosszak voltak, hiszen tegnap is azt mondtam, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy rossz filmzenét még nem hallottam a német zeneszerzőtől. És ez az Angyalok és Démonok esetében sincs másképp.

Minden egyes hangjegy, és minden egyes akkord tökéletesen illeszkedik a hangulathoz, a képi világhoz. És ahhoz a gyors eseménysorozathoz amit a vásznon láthattunk. Így tehát el is érkeztünk az utolsó pontunkhoz.

Összegzés.

Az Angyalok és Démonok, mind regényként, mind filmként tökéletesen megállja a helyét. És bár nem először olvastam a könyvet, és nem először láttam a filmet. Azt kell mondjam, hogy mindenképpen ott van azok között a művek között akár a nyomtatott, akár a “videó” verzió. Amit akármikor újra,- és újra elő tudnék venni, és nagy eséllyel elő is fogok.

Az Angyalok és Démonok c. film tőlünk mindenképpen megérdemli a kiváló értékelést.

És ezzel el is érkeztünk a mai napra időzített tartalmunk végéhez. Köszönjük, hogy ismét időt szakítottatok ránk.

Ha tetszett ez a cikk, akkor kérlek nyomjatok rá egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több emberhez elérjen. Amennyiben lenne javaslatotok, filmek terén, amit feldolgozhatunk, vagy csak szeretnétek a mi véleményünket olvasni a kedvenceitekről, akkor ezeket kérlek hagyjátok a kommentek között.

Ha nem szeretnétek lemaradni a további bejegyzéseinkről sem, akkor iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, vagy kövessetek minket az alábbi közösségi média platformok mindegyikén.

Mégegyszer köszönjük, hogy ma is velünk tartottatok! Sziasztok!

Szutor Márk

Movie Night: A Da Vinci Kód

2016. november 1.2019. január 23. Szutor Márk által, Movie Night kategória

Sziasztok!
Így egy pár héttel a Római városlátogatásunkat követve, most ismét egy újabb kaland nyomába eredtünk.

Ezúttal azonban Robert Langdon történetét követjük figyelemmel, és követjük annak minden lépését.

Bár a 2006-ban megjelent “A Da Vinci Kód” című filmet nagy valószínűséggel nem kell bemutatnom senkinek. És tudom furcsa lehet most, hogy egy most már tíz éves kasszasikerrel foglalkozunk. De tartsatok velünk az elkövetkezendő pár nap folyamán, és megértitek majd az összefüggést.

Lássuk tehát, hogy mit adott nekünk a Dan Brown regénye alapján, Tom Hanks, Audrey Tautou, Jean Reno, és Ian McKellen főszereplésével készült film.

Mindenekelőtt azonban egy mondhatni közérdekű közlemény.

Amennyiben nem szeretnétek ugyanabba a csapdába esni, amibe saját magamat sikerült csalogatnom, amikor a filmet eredeti nyelven tekintitek meg, akkor mindenképpen bizonyosodjatok meg arról, hogy van .srt, vagy .sub formátumú feliratotok a filmhez. Hiszen a jelenetek többségében nem latin, és francia nyelvű párbeszédek hangzanak el, az angol mellett. Így hát miután végig néztem egyszer a filmet, és megpróbáltam megírni ezt a cikket, akkor kellett rájönnöm, hogy gyakorlatilag lehetetlen dologra vállalkoztam. Így hát nem tehettem mást, mintsem kerestem egy feliratos verziót, és alig 5 órával ezen cikk megjelenése előtt tekintettem meg ismét a filmet. Szerencsére ezúttal már úgy, hogy minden mondatot sikerült megértenem.

Párizsban, a Louvre-ban indul a történetünk, ahol a múzeum kurátora Jacques Sauniére versenyt fut az idővel, és az üldözőjével. Akinek bár a szándékait nem ismeri, azzal tisztában van, hogy az éjszaka közepén felbukkanó csukjás alak nem jelenthet jót. Az egyik festmény a falról történő leemelésével úgy tűnik, hogy Sauniére-nek sikerült megmenekülnie, hiszen a támadója nem tud közel kerülni hozzá. Azonban ez nem jelent túlságosan nagy akadályt az immár a férfira pisztolyt szegező alaknak.

Robert Langdon professzort egy a szimbolikával kapcsolatos előadáson találjuk, egy egyetemi kampuszon, ahol próbálja a hallgatók tudatába vésni, hogy mennyire megcsalja őket a már megszerzett tudásuk, amikor egy adott képet, vagy épp csak egy adott alakzatot látnak maguk előtt. Ahogy folyamatosan villannak fel a képek úgy adnak a hallgatók rossz válaszokat, és ezzel próbál meg a professzor rávilágítani arra, hogy amennyiben teljes mértékben megértjük a múltunkat, azzal egy sokkal átfogóbb képet kaphatunk a jelenünkről.

És bár megmondom őszintén ezt az előadást még órákig tudtam volna hallgatni, azonban a rendező és a forgatókönyvíró egy kicsit másképp gondolta kivitelezni a dolgokat, így a következő jelenetben már egy fogadáson találjuk magunkat, továbbra is Robert Langdonnal a középpontban, aki a rajongóival beszélget, és dedikálja azokat a köteteket, amiket az elmúlt évek során írt.

Ekkor kapcsolódik be a történetbe a DCPJ, azaz a Direction Centrale Police Judiciaire egyik ügynöke, aki a professzornak megmutatja az előző éjszaka során történt nyomozás képeit, melyek Saugniére halálának helyszínén készültek. Ugyanis a hatóság főnyomozója úgy gondolja, hogy a professzor tudása, a szimbólumok jelentését illetően elengedhetetlen lenne az ügy megoldásában.

És itt szeretnék először elkanyarodni a történettől, és rátérni arra, hogy a fentebb említett cselekményekhez milyen képi világ társul. A film nagy része valamilyen szinten egy sötét, és kicsit nyomasztó hangulatot áraszt magából. Mely nem meglepő, hiszen egy olyan eseménysorozat van készülőben, aminek a végén a katolikus egyház összeomlása állna. Amennyiben fény derül a titokra.

Ennek köszönhetően nem találtam olyan pontot a lakásban, ahol kényelmesen, és nem tíz-tizenöt centiről a monitort bámulva kellett volna megnéznem az első körülbelül 45-50 percet. És bár moziélményként biztosan egész más lehetett a hatás, és egészen másképp volt érezhető az a sötétség ami a filmből árad. Itt sajnos mindenképpen egy rossz pontot kell adnom a filmnek. Hiába értem meg azt, hogy mit szeretnének mindezzel elérni, és hiába fontos az, hogy a jelenetek így játszódtak le. Ettől függetlenül csak egy apró gammakorrekció sokat segített volna a jelenetek többségében.

A számítógépes animációkról már nem is beszélve. Tudom, tudom, egy tíz éves filmtől ne várjak csodákat. És nem is állt szándékomban. Elismerem, hogy nicns könnyű dolga azoknak a rendezőknek, akik a CGI-hoz nyúlnak, mint egy látványelem, vagy mint némi segítség, némely jelenethez. És ennél a filmnél sem a computer-grafika mennyisége volt a probléma. Azok kivitelezése úgy tűnik nagyobb falatot jelentett a csapatnak, mint amire ésszerűen vállalkoztak volna. És ezzel nem azt mondom, hogy kár volt felhasználni ennyi mindent, egy adott filmen keresztül. Hiszen azokat a lelki szemek által látott jeleket, egy egyszerű módszerrel kellett lekommunikálni a nagyközönség, és nem a kritikusok felé.

Azonban nem csak ezzel van probléma. Hiszen a képi világ egy film esetében körülbelül ugyanannyira fontos mint a színészek, illetve az ő alakításuk a vásznon. Bár egy közel két és háromnegyed órás műről beszélünk. Dan Brown regényének feldolgozásához ez közel sem elég. És bár a rendezői gárda megtehette volna azt, hogy két részre bontja a kötet cselekményeit, és ezzel minden valószínűség szerint sokkal jobb hatást értek volna el. Hiszen ez esetben kétszer annyi játékidőt, és olyan mélységeket is el tudtak volna érni, amikre így nem voltak képesek.

Ezzel pedig vissza is térünk a szereplőkhöz. Tom Hanks mint Robert Langdon, igen, mostanra, már egyet értek a döntéssel, de mindezt azért, mert az elmúlt pár napot azzal töltöttem, hogy újra, és újra elolvastam a regényt, az irodába menet, és onnan jövet a film zenéjét hallgattam. Illetve próbáltam felidézni azokat a képkockákat, monológokat, esetleges dialógusokat, amiket a filmben láttam, és átgondolni, hogy vajon miért esett rá a választás?!

Nos erre a kérdésre egyrészt könnyű választ találni, ez pedig nem más, mint maga a név. Tom Hanks. Tudjuk nagyon jól, hogy a színésznek nem egy olyan alakítása volt, akár ezen cikk megjelenéséig, akár csak visszavetítve az időt 2006-ig, amivel lenyűgözte a kritikusokat, és a nagyközönséget is. Azonban a film eseményeinek folyamatos dübörgése nem engedte meg azt a rendezőnek, hogy Robert Langdon karakterét igazán elmélyítse, ennek megfelelően pedig bár Tom Hanks egy kiváló színész, sajnos a vásznon nyújtott teljesítménye nem elég ahhoz, hogy egymaga vigye a fő cselekményszálat. És ezért is írtam azt, még ennek a cikknek az elején, hogy a nyitójelenetben folyó előadást ezer örömmel hallgattam volna még jóval tovább, mert ezzel egy olyan perspektívát tárhatott volna elénk a film, amivel már valóban tudtunk volna mit kezdeni. Valóban meg lehetett volna alapozni Robert Langdon zsenialitását. És ezzel együtt megkönnyíteni a színész munkáját.

Audrey Tautou alakításáról aztán végképp nehéz mit írnom. Bár nem vagyok tisztában a színésznő munkásságával, emlékeim szerint ezen a filmen keresztül, semmilyen más alkotásban nem találkoztam vele. Így tehát nem igazán tudok róla mit mondani. Sophie Neveu-t egy ennél sokkal összetettebb, és sokkal figyelemreméltóbb személyiségnek ismertem meg a könyvből, és bár nem mondom, a vásznon is van nem egy olyan pillanat, amikor úgy tűnik, hogy még van némi lehetőség a karakterben. Sajnálatos módon a következő jelenet azonban rácáfol minderre, hiszen itt már ismételten átveszi a stafétabotot valaki más.

Az egyetlen pozitívum, amit itt fel tudnék sorolni az azonban mindenképpen az lenne, hogy a színésznő mindenképpen jó választás volt a szerepre. Legalábbis még azelőtt, hogy megtekintettem volna filmet, és egészen addig amíg csak a könyvhöz volt szerencsém, nagyjából ilyen arcot láttam a lelki szemeim előtt, amikor az elmém megpróbált építkezni az olvassottakból.

Jean Reno, nos azt hiszem Tom Hanks mellett ő az akit senkinek sem kell bemutatnom. Bár ő alakította a Saugniére gyilkosság, és ezzel együtt a DCPJ főnyomozóját. Ennél jóval többet sikerült hozzáadnia a filmhez. Monsieur Reno ugyanis a már tőle megszokott hatékonysággal, és már-már könyörtelenséggel játsza el azt a kemény, magabiztos, rendőrtisztet, akit a regényből megismerhettünk. Az ő munkásságára abszolút nem lehet egyetlen rossz szavunk sem, hiába a gyors játékement, hiába a nagy valószínűséggel sűrű forgatási hét. A francia színész teljesítményén nem találtunk csorbát.

Zene

Ez ismét egy olyan kategória amibe nem tudunk belekötni. Hiszen Hans Zimmer neve a stábilstán szinte garantált siker. És ez a mostani filmre is kifejezetten igaz. Remekbeszabott műveket kapunk, amik nagyon jól tükrözik az vásznon látottakat, és tökéletesen harmonizálnak a film hangulatával. Így erre mindenképpen jó pontokat kell adnunk a filmnek.

Összegzés

Ezzel pedig elérkeztünk a cikkünk, és ezzel a kritikánk végéhez is. Bár a Da Vinci Kód egy remek regény volt, és első gondolatra amikor belekezdtem ebbe a filmkritikába, akkor reméltem, hogy egy sokkal jobb összegzést tudok majd írni róla.

Azonban a képi világ, a túlhajszolt cselekmény, a túlságosan szájbarágós magyarázatok, illetve ennek köszönhetően a túlságosan erőltetett színészi játék nem feltétlenül ütötte meg azt a mércét amire számítottunk.

Bár továbbra sem mondanám azt, hogy nem ajánlom megtekintésre a filmet, de igazából jobban jártok azzal, ha a saját képzelőerőtökre bízzátok magatokat, és inkább a könyvet olvassátok el.

A Da Vinci kód részünkről az alábbi értékelést érdemli.

Bár őszintén reméltük, hogy ennél jobb pontszámot adhatunk majd a filmnek, sajnálatos módon ezzel az “epizóddal” ezt nem sikerült teljesítenünk. Remélhetőleg a következő alkalommal már jobb véleményt alkothatunk majd.

Addig is köszönjük, hogy ma is velünk tarottatok! Reméljük, hogy élveztétek ezt a cikkünket is. Amenyiben igen, akkor kérlek nyomjatok rá egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több embert elérhessünk.

Amennyiben nem szeretnétek lemaradni a további tartalmainkról sem, akkor iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, vagy kövessetek minket az alábbbi közösségi média platformok mindegyikén.

Köszönjük, hogy ma is velünk tartottatok! Sziasztok!

Szutor Márk

Movie Night: Deepwater Horizon

2016. szeptember 27.2019. január 23. Szutor Márk által, Mérföldkövek, Movie Night kategória

Sziasztok! Hát nem gondoltam volna, hogy ezen a szürke mondhatni már-már undorító, és esős napon (de hát ugye mit is vár az ember Észak-Kelet Angliától?!) ezen sorok kerülnek majd legépelésre. És itt most nem feltétlenül arra gondolok, hogy ismét egy filmkritikával jelentkezünk, hanem arra, hogy ez az első (és remélhetőleg nem utolsó) alkalom, amikor egy szponzorált tartalommal jelentkezünk.

A showfilmsfirst weboldal illetve a The Sun c. napilap ugyanis lehetőséget biztosított arra, hogy a Mark Wahlberg, és Kate Hudson, valamint Kurt Russel, John Malkovich főszereplésével, igaz történet alapján készült Deepwater Horizon c. filmet premier előtt megtekinthessem. És egy ilyen lehetőségre ugye nehéz nemet mondani.

Lévén, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az otthoni mozikban valaha is játsszák majd a filmet, így ezt indokoltnak érzem.

Hiszen innentől a film cselekményei következnek.

2010. április 20-án a Deepwater Horizon fedélzetén bekövetkezett az, amire senki sem számított, sőt mondhatni elképzelhetetlennek tartott. A több mint 120 embernek ideiglenesen otthont adó olajfúrótorony a tavaszi éjszaka közepén lángokba borult, és szinte teljesen elpusztult. A végzetes katasztrófa körülbelül 200 millió hordónyi olajat juttatott a Mexikói-öböl vizeibe, és tovább fokozta az amúgy is feszült viszonyt a tornyok munkásai, és szakszervezeteik, valamint az olajtársaságok között.

https://en.wikipedia.org/wiki/Deepwater_Horizon_oil_spill

Na, de most már tényleg térjünk a tettek mezejére, és lássuk, hogy a rendezők, illetve a CGI és kreatív csapat milyen munkát végzett a majdnem két órás filmen.

Sejtető, ez volt az első szó, ami eszembe jutott, amikor a nyitójelenet a szemem elé tárult. Hiszen nem másról van szó, minthogy a rendező, már előre tudatni akarja velünk, egy egyszerű, és ártatlan gyermek bemutatóján keresztül, hogy mit is várhatunk az elkövetkezendő másfél-két órában.

Nem másra gondolok itt, mint egy ártatlan kísérletre, egy üdítős dobozzal, egy csővel, és némi mézzel. A recept egyszerű, a még kibontatlan üdítős dobozt a feje tetejére állítjuk, a csövet olyan erővel átszúrjuk a doboz alján, hogy az belül elég szénsav / széndioxid molekulát szabadítson fel, de az ujjunkkal folyamatosan lezárva tartjuk a cső száját. A tömítés ezzel kész van, azonban ez nem tart majd a végletekig. Itt jön képbe a méz, a csövön ezt visszanyomva a méz egy olyan reteszt képez, ami képes ellenállni a belső nyomásnak. És bár a kísérlet jól is halad, ha csak egyetlen levegő buborék, a mézben maradt, akkor a belső nyomás ezt a „hibát” kihasználva előbb utóbb nem csak a doboz tartalmát, hanem a tömítést is kilöki. Mindezt olyan erővel, amit ekkor már nem lehet kontrollálni.

Nos ezután a hasonlat, és a trailer után gondolom senkinek sem kell mondanom, hogy mi fog történni a későbbiekben?! Azonban, hogy mindezt, hogy tálalták, az már egy egészen más kérdés. Gondolom veletek is előfordult már, hogy akár egy videójáték, akár egy film jelenetei egyre közelebb hozták a fiktív, vagy létező karaktereket, és hiába tudtátok, hogy nem lehet lezárás nélküle, mégis őszintén aggódtatok a túléléséért?

Na, hát, ha erre a kérdésre nemmel válaszoltatok, akkor ez a film kötelező, mivel garantálom, hogy ezt megtapasztaljátok majd, miközben a szemetek a vászonra tapad. Amennyiben pedig a válaszotok igen volt, és szeretitek az ilyen jellegű alkotásokat, akkor mindenképpen jó választás lesz számotokra ez a film.

Szerencsére a rendező, nem követte el azt a hibát, amit sok másik igen, nem kell az összes szereplőt a film első tíz percében „megismernünk”. Nem lett túlzsúfolva az a lényeges időtartam, amikor az ember még mondhatni éber, és a tudata, és a tudatalattija együtt dolgozik azon, hogy befogadja az új információkat. Nagyon is lényeges ez, egy ilyen történet feldolgozása során, hiszen ezután a tíz perc után bár úgy érzitek, hogy az agyatok mondhatni készenléti állapotba kapcsolt, elhihetitek, hogy folyamatosan dolgozik a háttérben. Próbálja kitalálni a látottak alapján, hogy az adott ember, vajon milyen tulajdonságokkal rendelkezik a látottakon felül, hogy vajon egy kiállhatatlan paraszt, vagy éppenséggel egy törődő családapa, és ezt a sort még hosszasan lehetne folytatni, de haladni sem ártana.

Ahogy pörögnek a másodpercek, úgy kezd egyre nyilvánvalóbbá válni, hogy az események láncolata bizony nem lesz szerencsés. Kezdve azzal, hogy Andrea, old-timer Ford Mustang-ja nem indul be, folytatva azzal, hogy a csapatot a platformra szállító helikopter madárral ütközik, lezárva a folyamatos hibajelentésekkel, melyeket nem csak egy listaként láthatunk. Hanem átélhetjük, ahogy az ott dolgozók megélik ezeket a pillanatokat.

Térjünk át egy kicsit a szereplőkre. Mark Wahlberg, Kurt Russell, és John Malkovich gyakorlatilag hibátlan teljesítményt nyújt a vásznon. Tökéletesen átjön a társai szemében megbízható és mindenkire odafigyelő Mike Williams (Mark Wahlberg), az emberei épségét mindennél többre becsülő Jimmy Harrell (Kurt Russell), illetve a kiállhatatlan, önfejű opportunista Donald Vidrine (John Malkovich) ők hárman viszik előre a történetet legalábbis egy darabig.

Hiszen a már fentebb említett Andrea Fleytas (Gina Rodriguez) is egy a sok lényeges mellékszereplő közül. Akik nem csak azért vannak ott, hogy betöltsenek egy olyan űrt, amit a három férfi nem tudna. Ők ez esetben azért kell, hogy jelen legyenek, mert a való életben sem lehetett volna megoldani a mindennapi működést, és a későbbi mentést, ha nincsenek ezek a hősies nők és férfiak.

És láthatjátok, hogy nehéz lenne mindenkit bemutatni, hiszen mind a 127 ember nevét már csak felsorolni is egy nagy feladat lenne, de érezhetően nem csak klisé mellékszereplőkkel van dolgunk. Mindegyikőjük egy jól kidolgozott, és szisztematikusan felépített ember. Akiket a rendező tudatosan, épített fel úgy, ahogy. Ezzel pedig, és ez talán egy merész kijelentés a részemről, de azt kell mondanom, hogy ha nincs ott a három neves színész, ebből akkor is egy remek film készült volna.

Ez azonban nagyrészt azon is múlt, hogy mit látunk magunk előtt, és itt kanyarodunk vissza a cselekmények láncolatához. A kameramozgások, és a látószögek nagyon jól el lettek találva, folyamatosan olyan érzésünk van, mintha mi magunk is ott lennénk, az adott ember háta mögött, ahogy a létrákon mászunk fel, vagy éppen alá. Úgy éljük át az eseményeket, mintha a kamerakép valóban a két szemünk lenne. És ez alkotja meg a már fentebb említett törődést/aggódást a karakterek iránt. Ez adja azt a valósághű érzést, amire nem sok mindenki volt képes az elmúlt filmélményeim során.

Ahogy az események folytatódnak, és nő a feszültség a BP (British Petroleum) valamint a Transocean munkatársai (John Malkovich – Kurt Russell, Mark Wahlberg) között, úgy látjuk egyre inkább a lelki szemeink előtt a katasztrófa bekövetkeztét. Ahogy azonban az ember elképzeli ezen események sorát, úgy kap egy pofont a rendezőtől, és a képi világtól. Ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem csak hirtelen kipukkan a lufi, majd minden kárbavész. Egyáltalán nem, mondhatni kínzó lassúsággal látjuk az egyes hibák következményeit, ahogy az arrogancia, és a pénz hatalma eluralkodik az egyébként a saját, és mások biztonságáért felelős embereken. Ahogy egy fals eredménnyel zárult teszt után, először csak cseppenként szivárog vissza az mélytengeri iszap a fúrócsövön. És így tovább.

És bár tudom, ezt a fajta lassúságot nehéz átadni, főleg úgy, hogy az egész film gyakorlatilag paradox módon cáfol rá az ember felfogására. Hiszen míg ezen események szemtanúi vagyunk, addig egy pillanatra sem érezzük úgy, hogy ennek másképp kellene történnie. Láthatóan rengeteg kutatómunka, és a túlélők beszámolóinak alapos tanulmányozása után született csak meg a végleges forgatókönyv. Hogy mit is értek ezalatt? Nos azt, hogy fentebb azt írtam, hogy kínzó lassúsággal látjuk az eseményeket. És ez így igaz is, de itt jön a képbe a paradox, hiszen egy pillanatra sem érezzük úgy, hogy ne pörögne a film.

Így tehát elérkeztünk a következő ponthoz, amely nem más, mint a látványvilág. Mint azt már fentebb is említettem a kameramozgás, illetve ezzel együtt az operatőri munka remek. Teljes mértékben a helyzet közepén érezheti magát a néző. A CGI itt-ott megkérdőjelezhető, számomra egy kicsit túl sokszor volt használva az a momentum, ahogy a buborékok folyamatosan feltörnek a tengerfenékről, vagy ahogy a csőben folyamatosan áramlik a mélytengeri iszap. De ezektől eltekintve a jelenetek további része az mondhatni tökéletes. A kitörés, a különböző robbanások, az, ahogy az áramot generáló motorblokk besül, és minden egyéb nem éppen egy ilyen filmtől volt várható.

Arról már nem is beszélve, hogy a rendező nagyon jól találta el a kontrasztot a számítógépes animáció, és a valós effektek között. Egy pillanatra sem volt olyan érzésem, hogy csak egy greenscreen-t, és az arra “rávetített” effekteket bámulom.

És most 12 órával később, amikor már ezen bekezdéseket gépelem, ugyanis kellett némi idő, hogy ne csak a látványvilágot, és a színészek munkáját lássam. Hanem azt is, hogy mit próbál még mindezek mellett sugallni nekünk a film? Mi az, ami ott van a háttérben, mint üzenet?

Ez az üzenet pedig sajnos a “pénz beszél…” kezdetű mondat lenne. Hiszen végső soron egy pénzéhes bürökrata, és az ő csapata volt az, aki elindította azon események sorát, melyik a Deepwater Horizon végzetes katasztrófájához vezettek. Bele lehet látni még az önfeláldozó, és segítőkész emberi szellemet is, főleg az egyik utolsó jelenet miatt, amikor Mike, mindazok ellenére, hogy Andrea teljes pánikban inkább a pusztulást választaná, mintsem mentse a saját életét. De a hangsúly egyáltalán nem ezen van. Hiszen a valós események, és a szemtanúk beszámolói alapján ezt nem lehetett volna másképp átadni.

Nagyon is arra próbálták kihegyezni a film hangvételét, amire mondhatni szükség volt, hogy a kis ember, akármennyire is logikus, akármennyire is jól érvel, nem győzhet az arroganciával, és a pénzéhességgel szemben. Megpróbálhatja, de nagy valószínűséggel elbukik majd, és sajnos be kellett következnie egy olyan katasztrófának nem csak az amerikai, de a világ olajiparában, ami a folyamatos ellenőrzésekhez, és a még nagyobb biztonsághoz vezetett.

Mint a fentebb említett képsorok, a többi lezáró jelenet sem éppen a happy endingről szól. Bár igen Mike ismét láthatja a családját, és ismét együtt lehetnek. Ugyanúgy, ahogy 11 ember híján mindenki aki a fúrótornyon élt és dolgozott. A nyomozást követő tárgyalásokról beszúrt, videók, és nyilatkozatok rávilágítanak arra, hogy mennyire igazságtalan szektor a kőolajkitermelés.

A feliratok, elmondják, hogy Mike, és Andrea soha sem tért vissza ebbe az iparágba, illetve azt is, hogy a BP vezetőit, akik a balesetet okozták, bár tömeggyilkosság vádjával őrizetbe helyezték, ezeket a vádakat 2015-ben semmisnek nyilvánították.

És akkor jöjjön a lezárás. Alapvetően egy igaz történeten alapuló film általában nem az én műfajom. Lévén, hogy ha a nyers és undorító valóságot szeretném látni, akkor azt bármikor megtehetem, elég csak egy hírportált megnyitnom, és egy kicsit bele olvasnom az aznapi cikkekbe, vagy bekapcsolnom a TV-t, és a BBC News esti híradóját néznem. És ezt még lehetne ragozni, de itt az ideje, hogy összefoglaljuk a dolgokat.

Bárkinek tudnám javasolni a filmet, aki egy kicsit is érdekelt akár az igaz történeten alapuló munkásságokban, akár Mark Wahlberg filmjeiben. A színészi munka, a vizuális és audioeffektek kiválóak, bár ez utóbbiak néhol kicsit sablonosnak, túlontúl ismételtnek hatnak majd. A film lezárása, és a jelenetek kiválóan hozzák azt amit elvárhatunk egy drámától. Bár tudom ezt a mondatot nehéz lesz elhinni, de míg a film kezdetén innen onnan suttogást és beszédet lehetett hallani a moziteremben, a katasztrófa első pillanataitól kezdve csak a döbbent csend lett úrrá, és a zárójelenet nem egy emberből hallhatóan könnyeket csalt elő. Egy remek alkotás lett a Deepwater Horizon, így részünkről mindenképpen megérdemli az alábbi értékelést.

Reméljük, hogy tetszett ez a friss tartalom, és ezek után arra tudtunk sarkallni titeket, hogy megtekintsétek majd az adott filmet. Amennyiben igen, akkor kérlek, hogy nyomjatok erre a cikkre egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több embert elérhessünk.

Ha nem szeretnétek lemaradni a további bejegyzéseinkről sem, akkor iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, vagy like-oljátok a Facebook oldalunkat. Illetve kövessetek minket az alábbi közösségi média platformok mindegyikén.

Mégegyszer köszönjük a The Sun napilap, illetve a showfilmsfirts weboldal munkatársainak, hogy lehetővé tették számunkra ennek a filmnek a megtekintését. Nektek pedig köszönjük, hogy ma is velünk tartottatok! Hamarosan ismét jelentkezünk!

Szutor Márk

Facebook: http://www.facebook.com/szutor.mark
Twitter: http://www.twitter.com/szutormark
YouTube: http://www.youtube.com/user/szutormark
Instagram: http://www.instagram.com/szutormark
Email: szutor.mark@mndsblog.com

Movie Night: A Függetlenség Napja – Feltámadás

2016. június 29.2019. január 23. Szutor Márk által, Movie Night kategória

Sziasztok! A mai nap során egy film bemutatóval, illetve kritikával jövünk, mivel tegnap (2016. június 27. a szerk.) lehetőségem nyílt arra, hogy megtekintsem a fent említett filmet.

Már itt szeretném elmondani, hogy a review teljes értékű filmkritikaként fog szolgálni a részemről, így tehát:
Most, hogy ezt letudtuk vágjunk is bele.

Arra már a trailerek alapján is számítani lehetett, hogy ez a film is csak egy olyan változat lesz, amivel igyekeznek majd vagy újjáéleszteni egy 90-es évekbeli ikonikus darabot, illetve, amivel megpróbálnak annyi pénzt beszedni az adott ötletből, amennyit csak lehetséges.

“Movie Night: A Függetlenség Napja – Feltámadás” olvasásának folytatása →

Movie Night: Star Wars: Episode VII – The Force Awakens

2016. február 7.2019. január 23. Szutor Márk által, Movie Night kategória

Egy vallomással tartozom nektek. Csillagok Háborúja rajongó vagyok. Na, de a viccet félretéve végre alkalmam nyílt arra, hogy el menjek a Star Wars: The Force Awakens vetítésére. És szeretném veletek megosztani a gondolataimat a filmről.

Nos mindenek előtt szeretném kijelenteni, hogy mivel ezeken a filmeken nőttem fel, és a gyerekkorom részét képezték, és nagyban befolyásolták azt, így a többi filmkritikus véleményére nem akarok mit mondani, amikor az előzménytrilógiát boncolgatják már egy felnőtt fejjel.

Kövezzetek meg érte nyugodtan, mikor azt mondom, hogy nincs bajom azzal a három résszel, amit George Lucas megírt, rendezett, és létrehozott. Szerettem a filmeket, és akármikor újra meg tudnám nézni őket, mert még mindig megfog az, amit ez az univerzum nyújtani tud.

*Alább a film cselekményével, és a szereplők háttértörténetével kapcsolatos információk találhatóak. Amennyiben a spoilermentes változatot szeretnéd elolvasni, kérlek kattints ide.

Na, de térjünk át egy kicsit az aktuális témára. Alapvetően már jóval az Ébredő Erő megjelenése előtt volt egy hatalmasnak mondható félelmem, ez pedig nem volt más, mint maga a rendező J. J. Abrams.

J.J. ugyanis hiába zseniális rendező, egy számomra úgy szintén kedves galaxist már megváltoztatott, és tette mindezt úgy, hogy a különleges effektekre, és a folyamatos akcióra épített, mintsem arra, amire a Star Trek világában kellett volna.

Ennek megfelelően úgy érzem, hogy jogos volt, minden egyes fenntartásom azzal kapcsolatosan, hogy ő került a rendezői székbe, azonban most alig 1 órával azután, hogy kiléptem a moziból, azt kell mondjam. Csillagok Háborúja filmet láttam!

Tudom ez nyilvánvaló, hiszen arra ültem be, de had fejtsem ki ezt egy kicsit jobban.

Abban a pillanatban ahogy megjelent az „A long time ago, in a galaxy far far away…” felirat a vásznon, elfogott egy kicsit valami különleges érzés, mintha újra éltem volna a gyerekkoromat akkor és ott, abban székben. Felcsendült John Williams már oly jól ismert zenéje, és a bevezető elkezdett pörögni, úgy lettem egyre izgatottabb. Na, de haladjunk, mert az életben nem lesz kész ez a review, ha percről perce írom meg a beszámolómat.

A látvány és a zene

Úgy érzem, hogy ez az amit a legkevésbé tudok kritizálni, a látvány egyszerűen elképesztő, a 3D változat szinte kötelező mind moziban, mind esetleges későbbi DVD / Blu-ray vásárláskor. Mivel a film körülbelül 90%-ában jelen van valamilyen effekt, ami az egészet csak még élethűbbé teszi.

John Williams ismét nagyot alkotott, és azt mondanám, (főleg a többi kritikusnak), hogy a zenével nincsen abszolút semmi probléma. Ugyanolyan könnyen érthető, és emészthető mint bármelyik másik műve az eddigi filmekben. Tény azonban, hogy a képi világ, és a vásznon történtek korlátozták valamilyen szinten Williams munkásságát, hiszen a film kicsit a hullámvasút effektust mutatja. Egyszer gyors, egyszer lelassul, majd ismét tele van akcióval, és ismét egy kicsit lelassul.

Ennek megfelelően a zeneszerző sem tudott annyira maradandót alkotni, mint mondjuk a Baljós Árnyakból jól ismert „Duel of the Fates”, vagy mint az Új Reményben a kocsma jelenet aláfestő zenéje, és itt még lehetne jó pár példát hozni. Ezzel nem azt mondom, hogy a film zenéje nem lett jó, vagy nem élvezhető. Pont ellenkezőleg, minden jelenet jól el van találva, és mindig a lehető legjobbkor csendül fel egy-egy már ismerős, és berögzült dallam.

A szereplők és a karaktereik.

Ez lesz amivel viszont nem lesz egyszerű dolgom.

Megpróbálom tehát úgy leírni ezeket a sorokat, hogy a következő héten már ne az legyen a hírekben, hogy „javában dúl a polgárháború”. (Kíváncsi vagyok, hogy erre vajon ki emlékszik majd). Kezdjük hát azokkal, akikben az eredeti három részben nem kellett csalódnunk.

Kezdjük hát a már jól bevált szereplőgárdával, és a háttértörténettel. Mint az már a bevezető szövegből kiderül, a fél galaxis Luke Skywalker-t keresi, aki eltűnt, miután a tanítványai közül egy, ellene fordult, és lemészárolta az új Jedi rend majdnem mindegyik tagját. Ennek megfelelően Mark Hamill-t, azaz Luke Skywalkert a teljes film alatt összesen körülbelül 30-45 másodpercre látjuk, és számomra ez egy kicsit kiábrándító volt. Ahogy az is, hogy J.J. Abrams milyen sorsot szánt Harrison Ford-nak, azaz Han Solo-nak.

A pillanat, amikor Rey, és Finn, a Millenium Falcon két új pilótája csapdába esik az űrben, majd a légzsilipen dörömbölés hallatszik, és mindezek után belép a képbe a két legnagyobb „badass” az egész univerzumban, akkor egy pillanatra azért minden megáll. Han a már tőle megszokott stílusban egy rövid, de ütős monológgal közli, hogy végre haza értek, és pörög is tovább a film. Ezután a belépő után megkapunk mindent, amit ettől a párostól láttunk már az eredeti trilógia során. Kezdve azzal a „komikus” jelenettel, amikor Han és Chewie ismét két tűz közé kerülnek, mert van valamilyen adósságuk. Folytatva egészen addig, hogy rohamosztagosok kísérik ki őket a felszínre, és veszik őrizetbe a párost. Gyakorlatilag az eredeti három film klasszikusait élhetjük át ezek alatt a jelenetek alatt.

Viszont térjünk rá arra, amit még az előző bekezdés végén említettem. Kylo Ren, mint kiderül Kylo Ren, Han Solo, és Leia Organa fia. Akit Luke tanított, egészen addig, amíg az ellene nem fordult, és fel nem esküdött arra, hogy véghezviszi azt, amit Darth Vader elkezdett. Ennek az útnak a végén pedig csak sötétséget látok.

Ami végül sajnálatos módon be is következik, és Han a saját fia keze által egyesül újra az erővel. És bár a film szempontjából kellett bele egy ilyen csavar, hiszen ez volt az, amire a legkevésbé sem számított volna az átlag néző. Azonban végig gondolva, miért pont Han Solo? Miért pont neki kellett meghalnia? Kicsit olyan érzésem volt, mikor ezt a jelenetet láttam a vásznon, mint amikor már felnőtt fejjel néztem újra mind a 6 filmet, gyors egymásutánban, és mondtam azt magamnak, hogy Boba Fett, aki talán a leghíresebb fejvadász mind közül. Azért esik bele a szörny szájába, mert Han eltalálja a hátán lévő hajtóműveket, és ettől azok zárlatosak lesznek. Majd elrepítik a fejvadászt, akárhogy is nézem, ez azért nem vall rá.

Na, de igyekszem rövidre zárni, mert messze van még a vége. Szóval úgy érzem, és ezzel valószínűleg nem vagyok egyedül, hogy Han a karakteréhez nem megfelelő módon távozott az élők sorából. Ha viszont a filmhez megfelelő módot nézem, és az érzelmi töltetet, amit ezzel hozzá adtak a moziélményhez. Akkor azt kell mondjam, hogy Abrams, nem egy rúd dinamitot, hanem gyakorlatilag atombombát robbantott.

Ami pedig a többieket illeti. Finn, egy rohamosztagos, aki nem akar gyilkolni, és ez jól is van így. Sokan mondták, hogy a Star Wars-ban nem lehet ilyen, hogy abban nincs helye ennyi érzelemnek, ennyi változásnak, és főleg nem egy árulónak.

Viszont, ha ezek a cselekmények nem történnek pontosan, úgy, ahogy a vásznon láthattuk, akkor nem beszélhetnénk semmilyen karakterfejlődésről, és nem lehetett volna túl jó forgatókönyvet írni, ha nincsenek ezek az elemek. Igenis szükség volt arra, hogy Finn feladja azt, amire kiképezték, amire egész élete során próbálták „nevelni”. És ezzel egy olyan tagjává válik a lázadók maroknyi csapatának, aki hasonlóan bárki máshoz az eredeti trilógiában felbecsülhetetlen. Finn karaktere nagyon is szerethető, és a moziszékben ülve folyamatosan vártam, hogy vajon mi lesz a következő lépés, vajon eljön-e az a pillanat, amikor valami újabb fordulat következik be az ő életében?

És igen, nagyon sokszor ennek a vágyakozásnak eleget is tett a rendező, és maga a film is. Erre mi sem jobb példa, mint BB-8. (Tudom, tudom, ő csak egy droid, DE!) BB-8 gyakorlatilag ugyanolyan összetett személyiség, mint R2-D2, vagy bármely más élőlény / droid a galaxisban.

Emlékezzünk csak vissza, amikor R2 annyira ragaszkodott Obi-Wan-hoz, hogy képes volt elszökni az éjszaka közepén, csak azért, hogy megkeresse a Jedi mestert. BB-8 is ilyen, az ő karakterfejlődéséről persze nem sokat lehet elmondani, hiszen egy szavát (vagy mondjam inkább, hogy füttyét) se értjük. De ott van a háttérben minden, a bizalmatlansága Finn iránt, ami szép lassan hasonló kapcsolattá alakul át, mint R2 és Anakin, majd később Obi-Wan kapcsolata.

Térjünk át Rey-re, hiszen ő az akiről még nem szóltam egy szót sem, holott nő lévén talán vele kellett volna kezdenem, már csak az illendőség végett is. Szóval essünk neki (mármint nem Daisy Ridley-nek, bár erről lennének elképzeléseim… 😛 😀 ), de lássuk, hogy mit adott Rey a filmhez.

Sokaknak feltűnhet majd a hasonlóság Anakin és Rey között. Mindketten egy olyan bolygón élnek, ahol nincs más csak sivatag, hőség, csempészek, és gyakorlatilag a galaxis söpredéke. Ő is hasonlóképpen ért mindenhez, amihez kell egy plazmakulcs, és bármiben lemerem fogadni, hogy egy polarizálódott negatív energiacsatolást is gond nélkül ki tudna cserélni.

Na, de ki is ő, és mit ad hozzá a filmélményhez? Hát először megfordult az a furcsa gondolat a fejemben, hogy talán ő az a szereplő, akiről majd folyamatosan megy a találgatás, és kiderül, hogy ő Han és Leia lánya. Erre azonban egyértelmű választ nem igazán kapunk, és ha végig gondoljuk, akkor Leia biztosan nem hagyná magára a saját lányát. Szóval ezt az opciót ki is lőhetjük.

Rey először nekem egy kicsit különcnek tűnt, és azon kívül, hogy már nagyon kellett egy olyan női szereplő a film sorozatba, aki fiatal, és nem élt túlságosan kényelmes körülmények között, nem sok mindent tudtam volna róla mondani. Azonban végig gondolva, és végig ülve a történéseket, sokkal több mindent ad hozzá a történethez, mint amennyit mondjuk Padmé.

Mi is ez a sokkal több?

Egy érzelmekkel teli fiatal nő, aki attól függetlenül, hogy mi az eredeti célja, képes, és akar is segíteni másokon. Nem mellékesen ő az első olyan női főszereplő a szériában, akinek több jellemvonását, mondhatni több arcát ismerjük meg. Hiszen a kezdetekben nem más mint egy „kincsvadász” és itt a kincset természetesen alkatrészekként kell érteni. Nem sokkal Finn érkezése után kiderül, hogy ahhoz is van érzéke, hogy egy szállító hajót minden gond nélkül elkormányozzon a Jakku-n lezuhant csillagrombolók roncsai között, miközben TIE vadászok üldözik. Mindezek után Anakin eredeti fénykardját megérintve jön rá arra, hogy tud bánni az erővel, és bár először nem hajlandó elfogadni, hogy neki ezt az utat szánta a sors, de miután látja az új köztársaság pusztulását, már csak azért is használni próbálja a képességét, hogy segíteni tudjon másokon.

Rey szerepével, és a karaktert játszó színésznő válogatással sokan nem értettek egyet, de kérdem én, mikor volt olyan, hogy egy női főszereplő választással egyet értett volna bármelyik kritikus is? Carrie Fisher esetében talán, hiszen neki sok oldalát láttuk, a királyi kezdetektől, egészen addig, hogy minden gond nélkül lövi le a rohamosztagosokat az Endor-on. Ez pedig sokat segíthetett az ő elbírálásában. Natalie Portman-t a legtöbben gyűlölték, mint Padmé Amidala, és ezt nem igazán értem, hogy miért. Mármint való igaz, hogy nem az a három film volt a munkásságának legjobbja, de jól játszotta az a szerepet, amit rá osztottak.

Végül pedig.

Kylo Ren

A sötét oldal valahogy nem sikerült annyira ütősre mint vártam. Kylo Ren karaktertörténete persze nem mondom, hogy nem volt meglepő. Azonban emberünknek a maszkot én kötelezővé tettem volna, majdnem mindegyik jelenetében. És megcsináltam volna azt a trükköt, amit anno Darth Vader-el is, hogy a hangját utószinkronizáltam volna, mivel egyáltalán nem kelt félelmet, és nem sejteti azt, hogy legbelül a gonosszal magával van dolgunk.

Ami a Kylo Ren-t játszó színészt illeti, nos véleményem szerint túlságosan is gyerek feje van, és emiatt nem annyira hiteles az alakítása, mint amennyire lehetne. Hogy emlékezetes főgonosz-e, ettől függetlenül? Igen, a cselekedetei, az elkötelezettsége, hogy leszámoljon a Jedi renddel, egyszer, s mindörökre. A gyűlölete a köztársaság ellen, mind mind sokat nyomnak a latban, és ezzel egy olyan szereplővé teszik, aki Vader nyomdokaiba kíván lépni, és ezt azért inkább több, mint kevesebb részben meg is teszi.

Végső ítélet

Ha még nem láttad a filmet, akkor mindenképpen nézd meg, a 3D-s változat kötelező, mert sokat ad a filmhez, amikor minden apró részletet a csillagrombolókon szinte az orrod előtt látsz. A film nézése közben többször jegyeztem meg magamnak, hogy igen, úgy érzem, Csillagok Háborúját nézek, és ez sok mindent elmond. A karakterek szerethetők, és jól kidolgozottak, és a film hullámvasút effektusa is inkább fokozza, mintsem elrontja annak az összhatását. Rengeteg mindent adott J.J. Abrams ezzel a filmmel a Star Wars univerzumhoz. És sikerült maradandót alkotnia.

(És bár tudom, hogy sok mindenről nem beszéltem, és sok szereplőt, vagy éppenséggel jelenetet kihagytam ebből a review-ból, de ebből is látszik, hogy mennyire komplex, és összetett film lett az Ébredő Erő. [Arról már nem is beszélve, hogy a spoileres review-k YouTube-n, körülbelül 45-50 percesek, és azt mind cikkbe foglalni nem lett volna érdemes] )

Ha tetszett ez a cikk, akkor kérlek nyomjatok rá egy like-t, és osszátok meg, hogy minél több embert elérhessünk. Ha szeretnétek értesülni további akciós ajánlatokról, a heti hírekről, illetve minden egyéb tartalmunkról, akkor iratkozzatok fel a WordPress rendszerén keresztül, vagy kövessetek minket az alábbi közösségi média platformok mindegyikén.

Köszönjük, hogy ismét velünk tartottatok! Sziasztok!

Szutor Márk

Kategória: Movie Night

Movie Night: Noé

Akkor elindultunk! Az innentől kezdve minden héten csütörtökön megjelenő Movienight c. sorozatunk foglalja majd magába nem csak a friss, hanem a már bizony-bizony korosodó alkotásokat. Melyeket lehet, hogy láttatok, de megeshet az is, hogy nem.

Bár erre a hétre eredetileg mást terveztünk volna megjeleníteni. Azonban pontosan amiatt, hogy A Da Vinci Kód, illetve az Angyalok és Démonok mennyire a vallással, illetve az egyházzal kapcsolatos. Ezért döntöttünk úgy, hogy a 2014-ben megjelent Noé-val indítjuk el a szériát.

De nem is várakoztatlak titeket tovább, lássuk, hogy mit adhat egy unalmas estéhez Darren Aronofsky alkotása?!

Movie Night: Inferno

Sziasztok!
A mai nap során ismét egy filmkritikával jelentkezünk, és nem más került most górcső alá. Mint Tom Hanks, és Felicity Jones főszereplésében az Inferno című alkotás.

Meg kell mondanom őszintén nagyon nagy rajongója vagyok Dan Brown munkásságának, legalábbis a Digitális Erőd, a Megtévesztés Foka, még mindig olyan könyvek, amiket akármikor elő tudok venni, és újból és újból elolvasni.

Movie Night: Angyalok és Démonok

Hol is hagytuk abba a tegnapi nap folyamán? Ja igen, Robert Langdon sikeresen megoldotta a Szent Grál rejtélyét. Ezúttal egy újabb útra indul, azonban ez esetben nem Párizsba, vagy éppenséggel Angliába.

Az út a Harvard egyetemen kezdődik, majd mindezek után Rómába kalauzolja őt az élet, és a megoldandó feladványok sorozata.

Hasonlóan az előző filmhez természetesen most a professzor most sem marad segítség nélkül, és Vittoria Vetra (Ayelet Zurer) az, aki az antianyag felkutatására tett kísérletben segíti Mr. Langdon-t.

Movie Night: A Da Vinci Kód

Sziasztok!
Így egy pár héttel a Római városlátogatásunkat követve, most ismét egy újabb kaland nyomába eredtünk.

Ezúttal azonban Robert Langdon történetét követjük figyelemmel, és követjük annak minden lépését.

Movie Night: Deepwater Horizon

Lévén, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az otthoni mozikban valaha is játsszák majd a filmet, így ezt indokoltnak érzem.

Movie Night: A Függetlenség Napja – Feltámadás

Sziasztok! A mai nap során egy film bemutatóval, illetve kritikával jövünk, mivel tegnap (2016. június 27. a szerk.) lehetőségem nyílt arra, hogy megtekintsem a fent említett filmet.

Már itt szeretném elmondani, hogy a review teljes értékű filmkritikaként fog szolgálni a részemről, így tehát:
Most, hogy ezt letudtuk vágjunk is bele.

Movie Night: Star Wars: Episode VII – The Force Awakens

Egy vallomással tartozom nektek. Csillagok Háborúja rajongó vagyok. Na, de a viccet félretéve végre alkalmam nyílt arra, hogy el menjek a Star Wars: The Force Awakens vetítésére. És szeretném veletek megosztani a gondolataimat a filmről.

Nos mindenek előtt szeretném kijelenteni, hogy mivel ezeken a filmeken nőttem fel, és a gyerekkorom részét képezték, és nagyban befolyásolták azt, így a többi filmkritikus véleményére nem akarok mit mondani, amikor az előzménytrilógiát boncolgatják már egy felnőtt fejjel.

Kövezzetek meg érte nyugodtan, mikor azt mondom, hogy nincs bajom azzal a három résszel, amit George Lucas megírt, rendezett, és létrehozott. Szerettem a filmeket, és akármikor újra meg tudnám nézni őket, mert még mindig megfog az, amit ez az univerzum nyújtani tud.

Szutor Márk

Balogh Dániel

Samu György

Téglás László

Akkor elindultunk! Az innentől kezdve minden héten csütörtökön megjelenő Movienight c. sorozatunk foglalja majd magába nem csak a friss, hanem a már bizony-bizony korosodó alkotásokat. Melyeket lehet, hogy láttatok, de megeshet az is, hogy nem.

Bár erre a hétre eredetileg mást terveztünk volna megjeleníteni. Azonban pontosan amiatt, hogy A Da Vinci Kód, illetve az Angyalok és Démonok mennyire a vallással, illetve az egyházzal kapcsolatos. Ezért döntöttünk úgy, hogy a 2014-ben megjelent Noé-val indítjuk el a szériát.

De nem is várakoztatlak titeket tovább, lássuk, hogy mit adhat egy unalmas estéhez Darren Aronofsky alkotása?!

Megosztás:

Sziasztok! A mai nap során ismét egy filmkritikával jelentkezünk, és nem más került most górcső alá. Mint Tom Hanks, és Felicity Jones főszereplésében az Inferno című alkotás.

Meg kell mondanom őszintén nagyon nagy rajongója vagyok Dan Brown munkásságának, legalábbis a Digitális Erőd, a Megtévesztés Foka, még mindig olyan könyvek, amiket akármikor elő tudok venni, és újból és újból elolvasni.

Megosztás:

Megosztás:

Hol is hagytuk abba a tegnapi nap folyamán? Ja igen, Robert Langdon sikeresen megoldotta a Szent Grál rejtélyét. Ezúttal egy újabb útra indul, azonban ez esetben nem Párizsba, vagy éppenséggel Angliába.

Az út a Harvard egyetemen kezdődik, majd mindezek után Rómába kalauzolja őt az élet, és a megoldandó feladványok sorozata.

Hasonlóan az előző filmhez természetesen most a professzor most sem marad segítség nélkül, és Vittoria Vetra (Ayelet Zurer) az, aki az antianyag felkutatására tett kísérletben segíti Mr. Langdon-t.

Megosztás:

Sziasztok! Így egy pár héttel a Római városlátogatásunkat követve, most ismét egy újabb kaland nyomába eredtünk.

Ezúttal azonban Robert Langdon történetét követjük figyelemmel, és követjük annak minden lépését.

Megosztás:

Lévén, hogy nem vagyok teljesen biztos abban, hogy az otthoni mozikban valaha is játsszák majd a filmet, így ezt indokoltnak érzem.

Megosztás:

Sziasztok! A mai nap során egy film bemutatóval, illetve kritikával jövünk, mivel tegnap (2016. június 27. a szerk.) lehetőségem nyílt arra, hogy megtekintsem a fent említett filmet.

Már itt szeretném elmondani, hogy a review teljes értékű filmkritikaként fog szolgálni a részemről, így tehát: Most, hogy ezt letudtuk vágjunk is bele.

Megosztás:

Egy vallomással tartozom nektek. Csillagok Háborúja rajongó vagyok. Na, de a viccet félretéve végre alkalmam nyílt arra, hogy el menjek a Star Wars: The Force Awakens vetítésére. És szeretném veletek megosztani a gondolataimat a filmről.

Nos mindenek előtt szeretném kijelenteni, hogy mivel ezeken a filmeken nőttem fel, és a gyerekkorom részét képezték, és nagyban befolyásolták azt, így a többi filmkritikus véleményére nem akarok mit mondani, amikor az előzménytrilógiát boncolgatják már egy felnőtt fejjel.

Kövezzetek meg érte nyugodtan, mikor azt mondom, hogy nincs bajom azzal a három résszel, amit George Lucas megírt, rendezett, és létrehozott. Szerettem a filmeket, és akármikor újra meg tudnám nézni őket, mert még mindig megfog az, amit ez az univerzum nyújtani tud.

Megosztás:

Szutor Márk

Balogh Dániel

Samu György

Téglás László

Sziasztok!
A mai nap során ismét egy filmkritikával jelentkezünk, és nem más került most górcső alá. Mint Tom Hanks, és Felicity Jones főszereplésében az Inferno című alkotás.

Sziasztok!
Így egy pár héttel a Római városlátogatásunkat követve, most ismét egy újabb kaland nyomába eredtünk.

Már itt szeretném elmondani, hogy a review teljes értékű filmkritikaként fog szolgálni a részemről, így tehát:
Most, hogy ezt letudtuk vágjunk is bele.